Összes komment megtekintése! (37)

Az utolsó 20 komment:

Üdv mindenkinek.Sajnos tapasztalatom a témában van bőven.41 éves vagyok 14 éve temettem a 45 éves édesanyám 6 éve apám és 1 éve a 36 éves öcsém.Nekem is nagyon nehéz,mert valóban nincs kivel beszélni róla.Az emberek nem tudnak mit kezdeni sem a gyászolóval sem a gyásszal.Én szakembertől kértem segítséget,mert másként meg őrültem volna.Mindenkinek azt ajánlom kérjen profi segítséget.Csoda nincs,így is fáj,de legalább segítenek feldolgozni.Ez egyedül nem megy,el lesz az ember lelkében nyomva, temetve, a gyász és szép lassan felemészti az életét.Nekem sokat segített,bár még mindig rettenetesen fáj a lelkem,még mindig rémálmaim vannak,de mindent egybe véve jobban vagyok.

Nem egészen értem, hogy miért nem jelent meg a kommentem, amit az elhunyt Fiamról írtam:( Nem volt benne semmi személyiségi jogokat sértő, személyes adatokat, vagy reklámot tartalmazó szöveg...?!, csak a fájdalmam:(

Fehér Orchidea ! Teljesen normális ,hogy nem érzed úgy,hogy kellene valaki az életedbe .Hiába élünk rohanó világban ,ezt nem lehet és nem is szabad sürgetni .Fogod érezni ,hogy mikor tudsz nyitni más felé és az ,hogy nem rohansz rögtön újat keresni az nem azt jelenti ,hogy életunt és bezárkózott vagy .Én hét éves kapcsolat után szakítottam és körülbelül másfél év után kezdtem nyitni mások felé .És ez egy szakítás volt ahol a kapcsolatunkban több volt az üröm mint az öröm .Én sem értem ,hogy miért várják el ,hogy egyik napról a másikra megváltozzon az ember .Mintha ezeket az éveket le lehetne húzni a WC-ben .

ELZA Igazad van de engem annyira megbántott ,hogy nem tudok elé állni , pláne meg fogni a kezét, és átölelni. A szivem még csak -csak mondja ,hogy menjek de az eszem vissza húz.Nem könnyű dolog ez. Az anyukám is mondta annak idején ,ha ő nem lessz akkor engem elfognak hagyni ,és ez igy is lett.Csak az a baj ,hogy össze is vesztünk. Elég keményen.Tudom ,hogy nekik is fáj az anyám elvesztése, és most ,hogy irok talán az is benne van azért nem akarja látni a gyerkeimet sem mert nem akar az anyámról beszélni. Én ezt megértem de igy még rosszabb mert eltaszit magától ,és én tényleg addig várok mig rosszabb nem lessz a helyzet ,és akkor már késő.

Kedves Melinda Nagyon szépen köszönöm a cikk összefoglaló gondolatsorait..A hozzászólások is azt jelzik,hogy kell erről a témáról beszélgetni.Olvasás közben úgy éreztem magam,mintha \"sorstársi klubban\" lennék - és ez nagyon jó.Talán így virtuálisan még őszintébben tudunk beszélni a bennünk rejlő érzésekről.Megéljük,hogy érzéseinkkel nem vagyunk egyedül. Példákat,megélt lelki utakat mutatunk fel egymásnak. A gyász útja fájdalommal,szomorúsággal van kikövezve,üresség,feszültség,fájdalmas emlékek kísérik.Akinek van ereje végigjárni ezt az utat,lélekben gazdagabb életet kap,mert örök igazság,hogy az élet nem változhat és mi sem növekedhetünk veszteség nélkül,hiszen nincsen jó rossz nélkül,fény sötétség nélkül. Kívánom,hogy minden gyászoló megtalálja ezen az úton a fény ,a lelki növekedés felé vezető ösvényt és az örök értéket a szeretetet. Sajgó Istvánné hospice segítő.

Lassan egy éve, hogy meghalt a férjem. Soha nem fogom feldolgozni,hogy két hét leforgása alatt itt hagyott bennünket. Értem ez alatt magamat, gyermekeinket, szüleit. De amiért most irok, az a közelmúlt eseményével függ össze. Találkoztam egy éve nem látott \"barátainkkal\". Legalábbis szerintük ők a barátok, jöttek a hangzatos segítő kezet nyújtó sms-ek halálakor azóta semmi. A találkozozásunk eléggé felkavart, hiszen köntörfalazás nélkül közölték velem, hogy ideje lenne keresnem már magamnak egy férfit. De nem tudok,és nem is akarok. Nekem Ő volt az első és az utolsó is az életemben. Maradinak tituláltak 40 éves létemre. Nem mondom, hogy valamikor majd esetlegesen nem fog hiányozni egy társ, de nekem még mindig Ő van csak. A tárgyai a mai napig a helyén vannak és sokszor arra ébredek éjjel, hogy megérint és velem van. Nekem Ő ad erőt, hogy tudjam folytatni az életemet és az ő elkezdett dolgait tovább vigyem. Szerintetek feltudom, valaha dolgozni a hiányát ?

Igen Gabi,bocs Tecka írta a nagymamáját,de téged szólított meg!(ettől támadt(név) zavarom) Tudom ,hogy elveszítettél mindenkit,mert régebben is leírtad már,és most is azzal kezdted! Bocs elírtam!

tecka! Akármi is történt köztetek feltétlenül menj el a nagymamádhoz. Ha nem teszed meg egész életedben lelkiismeret furdalásod lesz. Gondolj arra, hogy még egy halálraítéltnek is teljesítik az utolsó kívánságát.

Yudi, némi zavar támadt Nálad, mert nekem bizony senkim se él, nagymama sem. Az Tecka. Neki pedig nem tudok okosat mondani, mert én is hihetetlen konok tudok lenni, és nálunk soha nem voltak ilyen problémák. Mi szerettük egymást, a szüleim is a válásuk után is, mind kettőjük új családjával együtt, tehát ez nem az én asztalom. Az elengedés azt hiszem mindenkinél máskor, máshogy jön el. Biztos mag van az oka, hogy ki így, ki úgy szenvedi el.

Tecka,fel sem merülhet benned,hogy mit tegyél.Persze,hogy el kell menned a nagymamádhoz,különben egész életedben ez nyomasztana.Még egy idegennek is meg kell bocsájtani ebben a helyzetben,pláne a saját nagymamádnak.A lelki nyugalmad érdekében is!

Gabi,a beteg nagyanyádhoz, muszáj elmenned,mert tudod,hogy beteg ,mert a nagyanyád,és mert nem teheted meg,hogy elfordulj tőle!tedd meg érte,de leginkább magadért!Most menj,amíg mehetsz ,és nem a sírjához kell majd menned! Ő az idősebb,te pedig az unokája vagy,nem várhatod tőle,hogy ő kérjen bocsánatot! Tudod,amikor apukám,meghalt,nekem is nehéz volt feldolgoznom,hogy anyukám mással él tovább,de muszáj volt belenyugodnom.Sőt még abba is,hogy nem én vagyok neki a fontos,hanem a másik családja! Én nagyon apás voltam mindig,megviselt az apukám halála! Akkor fordult elő velem ,hogy votl egy komoly gondom,tanácsot szerettem volna kérni apukámtól. Elindultam a szülői ház felé,és Gabikám villámcsapásként ért a felismerés,hogy most azonnal kell elengednem végleg,hiszen már a temetőben pihen,én már soha többé nem kérhetek tőle tanácsot! Mi tagadás akkor nagyon megijedtem a saját gondolatomtól is! A problémám visszanyúlt a halála napjára! Gabi,anyukám sírt tördelte a kezét,,én pedig rohangásztam orvoshoz,öltöztető asszonyhoz(nálunk koporsóba már úgy rakták,hogy felöltöztették)és sehogy nem akartam felfogni,hogy elment. Később sem sírtam ,ment az életem tovább!Tehát nem gyászoltam el,mert tiltakoztam még a gondolatától is! Ott abban a percben ,mikor felfogtam nincs többé kihez mennem ,mert anyukám igen hamar találta az utódját akkor hazamentem és iszonyúan kisírtam magam.Meg kellett volna tennem előbb,de azt hittem én erős vagyok ,és az a gyengeség jele,ha valaki folyton sír,pedig nem ,ma már tudom! Gabikám el kell engedni a halottunkat,és az élőkkel kell foglalkozni! A nagymamád még él,és neked el kell menned hozzá,hogy ha egyszer tőle is el kell búcsúznod,ne legyen lelkiismeretfurdalásod!

tecka Korábban 3 alternatívát írtam le a gyásszal kapcsolatban. Nem könyvből olvastam, hanem átéltem! Van egy nagyon fontos dolog. Lehet, hogy ma is haragszol a nagyanyádra DE: ha most látni akar, tegyél félre minden sértést (azt is, ami a gyerekeiddel kapcsolatos) és menj, fogd meg a kezét. Mind a kettőtöknek megnyugvás lesz. Én mindenképpen ezt tenném (pedig az én gyerekem is ki lett zárva a család életéből), a rossz múltat is el fogod tudni engedni. Adj rá esélyt magadnak.

Gabi 78 Én is elveszettem a szüleimet. Az apukám vol az első ami megrázott de nem volt vészes tul éltem,de amikor eggyévre rá az anyukámat vesztettem el napra pontosan akkor amikor az apukám meghalt kikészültem.Tudtam ,hogy beteg ,és ő ezt meg is erősitette az apukám temetése napján.De nem fogtam fel.Utána viszont meg kért rá ,hogy viselkedjek úgy mint szoktam ,hogy ne éreztessem vele ,hogy beteg.Én igyekeztem igy is tenni de nagyon nehéz volt mert én magam sem akartam elfogadni ,hogy beteg.De a vége az volt ,hogy nagyon hamar elment , és még beszélgetni sem tudtunk.Elbúcsúzni sem tudtam tőle rendesen.De ma már nyugodt vagyok mert megtaláltam a módját a kommunikálásnak ,és feltudtam dolgozni a helyzetet.Ma már tudom ,hogy hol van ,és tudom ,hogy segit nekem ha akarom,De sohasem felejtem el őt, hogy milyen volt amikor élt. Nagyon nehéz volt amig nem találtam a modját a megnyugvásnak ,és tele voltam feszültséggel de nem sirhattam hiszen a gyerekeim is itt voltak mellettem ,és a nevelő apámat is támogatnom kellett.Igy megtaláltam a módját ,hogy kiadjam magambol a fájdalmat csak ,hát időbe ellett mig lenyugodtam.Azért a mai napig is fáj de a legrosszabb az ,hogy a rokonok akikben biztam ,és hitegettek ,hogy szeretnek elhagytak ,és nem érdeklem őket.CSak a barátaimra számithatok.Közben pedig ott abeteg nagynyám akivel az anyám halála óta nem tartom a kapcsolatot , mert nagyon összevesztünk aznap amikor az anyukám meghalt igy én ugy érzem nem érdemli meg ,hogy beszélgessek vele hiszen a gyerekeimet is bele vonta a dolgokba.De mégis mennem kéne mert olyan beteg ,hogy látni akar.Én viszont ebben vagyok tanácstalan mert nagyon fáj a lelkem emiatt , és nem engedi, közeledjek hozzá.Nem tudom ,hogy mi lenne a helyes megoldás.

Drága Gabi erről,egyszer már beszéltünk úgy emlékszem! Szülőket elveszíteni rettenetes dolog,de ha ehhez még hozzáadja az ember,hogy előtte ápolni haláláig,na az nem semmi nekem elhiheted! A férjem szülei másfél éven belül haltak meg,az apósom és apukám halála között hajszál pontosan 2 hónap telt el(április 28-és június 28)Gabikám ,nyugodtan írj nekem ha úgy érzed nyomja a szíved valami,hidd el nekem nagyon nehéz volt 3 szülőt elgondozni,eltemetni 23 éves koromra,de kibírtam! Szokták mondani,amibe nem hal bele az ember,az megerősíti! Utóbb érzem ,hogy kénytelen voltam felnőni idő előtt,és emiatt az életemet kezembe venni,senkire nem számíthattam!Anyukám már mással él nagyon régóta,neki új családja lett! Ne keseregj Gabikám,nyugodtan panaszkodj nekem ,hidd el megértelek és segítelek,ha tudok,mert tovább kell lépni,az élet nem áll meg!

Gabi, tavaly augusztusban halt meg Apum. Bejelöltelek barátnak, priviben írok majd. Nagyon szeretnék segíteni!

Dabi 78 az a baj, hogy senkivel nem tudtad akkor megbeszélni, sokkal könnyebb lett volna feldolgozni...

Én már mindenkit elveszítettem, és azt hiszem minden halált másképp éltem meg. Az anyai nagypapám volt az első, akinek a halálával szembesültem, már amennyire egy hatéves képes erre. Láttam a testét a ravatalon, és akkor ez olyan nyomokat hagyott bennem, amit azóta sem tudok elfelejteni. Azt hiszem, ilyet látni csak bizonyos kor felett lehet, hogy felfoghassuk ésszel. 14-voltam mikor meghalt az apu, és a mostohaanyám jóvoltából, még a temetés napját sem tudtam, csak később közölte, hogy meg volt, és névtelenül szétszóratta a hamvait. Még így 18-évvel később is reménykedek néha, hogy nem is halt meg, hiszen nem láttuk, és egyszer majd újra velem lesz… Két évvel később halt meg az anyai nagyim, és 2005-ben az apai. Az anyai nagyimnál abban a korban voltam, amikor nem úgy fogja fel az ember a dolgokat, ahogy azok valójában vannak, mert tizenévesen annyi minden foglalkoztatja, hogy van mibe menekülni a gyász elől. Mikor a nagyikám meghalt, akkor már rosszabb volt, bár számítottunk rá, hiszen 96-éves volt, és elkezdődtek nála a nagyon komoly visszaemlékezések. Nem volt beteg, nem voltak fájdalmai, szépen lassan, elfogadhatóan ment el, és el tudtunk köszönni. Az anyu halálába ma is belehasad a szívem. Költözés előtt álltunk, még pár hét volt hátra. (együtt laktunk) Volt ugyan egy betegsége, de az nem volt halálos. Egyszer azt mondta, de csak úgy mellékesen, hogy Ő innen már csak tepsiben megy el, nem kell a költözéssel bajlódni. Annyira rosszul érintett, és a betegség annyira nem adott erre okot, hogy azt hiszem félelmemben, azt mondtam, hogy jaj, anyám, olyan hülye vagy, fiatal vagy még, ne beszélj hülyeséget. És bevallom, nagyon féltem a gondolattól, de annyira igyekeztem ezt elnyomni magamban, hogy véletlenül se mondtam semmi olyat, ami erre utalhatna. Kb. 2-hét múlva egy kedd reggel holtan találtam a szobájában. Este még minden jó volt, boldogok voltunk, és reggel már nem volt anyukám. Már több mint másfél éve, de nem tudom feldolgozni, lassan rámegy az egész életem. És nagyon nagy igazság, hogy ki kellene beszélni, de egyszerűen nem tudnak mit kezdeni ezzel az emberek, pl. az én férjem se tudott. Soha nem kérdezett, soha nem tudtam kiadni magamból a fájdalmat, és többek közt erre is rá is ment az egész házasságom, életem. Azt mondom mindenkinek, aki teheti, hogy beszéljen a halál közeli rokonnal is, amíg lehet, és utána is adjon ki magából mindent, mert így csak megőrülni lehet.

2008-ban halt meg a mamám és még mind a mai napig ott van az űr amit semmi nem tud kitölteni .Nekem a legborzasztóbb az az időszak volt amit a temetéshez szükséges dolgokkal töltöttünk el .Úgy éreztem ,hogy valahol van de nem mehetek oda hozzá és nem tudom mi történik vele .A kórházban felváltva voltunk nála mindennap reggeltől késő estig ,a temetőbe is ki tudok menni és szoktam vele beszélgetni ,ahogyan a papával is .(lehet hülyének nézni ,de nekem ez sokat jelent)De a kettő közötti idő borzasztó volt .A temetésről azért nemcsak a rossz jut eszembe ,mert haza vittük a falujába és mindenki el tudott búcsúzni tőle,inkább olyan érzésem volt ,hogy tényleg hazaérkezett .Más egy falusi temető csenje békéje és még a hangulata sem olyan borzalmas mint a pesti köztemetőké .Valahogy emberibb az egész , belesimul a faluba, része annak ,sokkal elfogadhatóbb .

Apám 8, anyám 4 éve halt meg. Apám kórházban, mikor épp javult az állapota, másnap akartam hazavinni. Anyám 10 év Alzheimer után, elmeszociális otthonban. Ez nem a reklám helye, nem írom meg, melyikben, de anyám halála előtt évekkel (amikor az otthonba került) senkit nem ismert meg, ám ott vele is úgy bántak, ahogy én szerettem volna, ha tudok pelenkázni, meg dühöngést nem erőszakkal megfékezni stb. Nem tudtam tőle sem elbúcsúzni, mert már évek óta halott volt a lelke- de az otthonban tényleg úgy álltak mellém, mint egy otthonban. Ami azt illeti, én tartottam mindkettejüknek tort -talán maradi vagyok, apám halálakor csak 35 voltam.... az nagyon kellett, a rokonság is igényelte, tényleg óriási könnyebbség volt. Csak aztán , a régi időktől eltérően, elment a gyászoló rokonság. A férjem, aki nem csinálta velem a haldoklást, ő az ilyesmit nem bírta ugye, előállt, hogy akkor ő most őszinte lesz, 10 éve szeretője van, ahhoz költözne. A gyerekek (kivéve a legkisebbet, aki akkor 1 éves volt) tudták, hogy anyám gyógyíthatatlan beteg. Segítettek, ha az otthonba készültem, ismerték a gondozottakat szinte név szerint. Ezzel nem tudtam mit kezdeni: hogy két ekkora veszteség ér, sok volt- és nem tudtam feldolgozni anyám halálát, a mai napig sem. A gyerekeim pedig végignézhették, ahogy összeomlottam. Nekem nagyon hiányoztak a régi közösségek, rendszerek. Teljesen egyedül vagyok, a gyász fedolgozhatatlan.

Az imment hosszasan leirtam ami oly nehez volt, mi tortent az en anyukammal es azt latom eltunt az eterben, mert itt nem jelenik meg :(