A legtöbb ember rendszeresen panaszkodik idegkimerültségre, és az is visszatérő szófordulat, hogy "ki vagyok borulva". Az öndiagnózis azonban több szempontból is helytelen, a szakemberek ugyanis ezeket a fogalmakat nem is használják, és a valódi neurózis sokkal súlyosabb is annál, mintsem hogy csak úgy magunktól talpra álljunk utána.

Sokszor dobálózunk azzal, hogy ki vagyunk borulva, és mennyire kikészültünk idegileg, aztán - mintha erőt merítenénk e kijelentéssel - szépen éljük tovább az életünket. Létezik azonban egy határvonal, aminek a szélére táncolva már akaraterővel sem mennek úgy a dolgaink, mint rég. Az idegrendszerünk tiltakozik így, ha már hosszú ideje lemeríthetetlen Duracell-elemként működünk, és arra a pontra értünk, ahonnan néha a visszautat sem látni, nemhogy az irányt, merre kéne újra elindulni. De mi történik a szervezetünkben, ha feladják az idegeink a mindennapi harcot?
Nem ideggyógyászi feladat

Idegkimerültség, idegösszeomlás, idegösszeroppanás - így diagnosztizáljuk magunkat otthon a karosszékben, vagy az ágy jótékony rejtekében, pedig dr. Kóthy Miklós neurológus szerint az orvosi szaknyelv tulajdonképpen nem is használja ezeket a kifejezéseket, leginkább azért, mert ezek a tünetegyüttesek sokkal inkább pszichiátriai betegségeket jelölnek, amelyek sem röntgennel, sem ultrahanggal, de más egyéb mérőkészülékkel vagy képalkotó eljárással sem mutathatók ki. Legfeljebb csak akkor, ha már testi tünetet is produkálnak. "Érdekes módon hiába szerepel az idegösszeomlásban az ideg szó, ezt a betegséget nem mi, hanem a lélekbúvárok kezelik, illetve néha adódnak olyan esetek, amelyek a neurológia és a pszichiátria határvonalán mozognak, ezért a két szakembernek együtt kell meggyógyítania a pácienst - világosít fel interjúalanyunk. - Az ideggyógyászok nagy általánosságban az organikus neurológiai betegségeket gyógyítják, mint például a fejfájás egyes típusait, az agyérbetegségeket, vagy gerinc-, derék- és egyéb fájdalmakat." A szakember azt is elmagyarázza, hogy a köztudatban elterjedt kifejezéssel ellentétben az idegpályák egyáltalán nem roppannak össze hangos reccsenéssel, és nem omlanak le, mint a kártyavár, még abban az extra helyzetben sem, mikor az ember úgy érzi, képtelen a mindennapok állandó feszültségével tovább megbirkózni, ezért kicsit ki kell szállnia a saját életéből.



Tíz évvel ezelőtt Tamás is kiszállt két hétre a mókuskerékből, de nem önszántából. Akkor fogalma sem volt arról, hogy összeroppant a nagy stressz alatt. Össze-vissza kalapáló szívével kereste fel orvosát, és szívritmuszavarával azonnal bent is tartották a kórházban, majd napokig nyugtatózták, hogy túlpörgött életébe nyugalmat hozzanak. Sokáig azt hitték, a szívével van baj, és csak nemrégiben derült ki, hogy az azóta is szedett gyógyszert elhagyhatja. "Új orvoshoz kerültem, aki kétféle kardiológiás vizsgálat után megállapította, hogy az akkori, hónapokig tartó munkahelyváltással járó stresszre úgy reagált az idegrendszerem, hogy szívritmuszavart okozott. Azóta tudatosan sokat sportolok, mert ismerem magamat: hajlamos vagyok a szorongásra" - említi a sajtóban dolgozó férfi az egyik legfontosabb terápiás célt egy idegösszeomlás után: a stressz kezeléséhez javítanunk kell önismeretünket.       

"Az idegkimerülés, -összeroppanás, -összeomlás elnevezések szlengnek számítanak, az embereknek könnyebb megjegyezniük, mint a neurózist, merthogy ezek a problémák ebbe a gyűjtőfogalomba tartoznak" - tisztázza a dolgokat a pszichológia szemszögéből is Szijjártó Linda, a Női Lapozó szakértője. Tény, hogy a köznyelvben így használjuk a totális kikészülés állapotát, de laikusokban időről-időre az a kérdés is felmerül, hogy miről lehet beazonosítani ezt a láthatatlan eseményt, az idegrendszer összeomlását? Merthogy az idegrendszer túlterheltsége soha nem mutatható ki konkrét és egyértelmű számadatokkal vagy görbékkel, mint más szerveink problémái. A kutatások azt ugyan már bebizonyították, hogy stressz hatására az agy egyes idegsejtjei összezsugorodhatnak, sőt akár el is halhatnak, és ezek tanulási és térlátási zavarokat okozhatnak, de önmagukban a maximálisnál jobban igénybe vett idegek soha nem válnak rojtossá, vagy törnek össze pálcikaként a túlzott használattól.   

"Ami mérhető, az az agyi tevékenység aktivitásának változása, amit az idegpályákban keletkező ingerületátvivő anyagok termelődésének, egymáshoz való arányának megváltozása jelez. Ezért ugrik meg a stresszhormon- és vércukorszint, emelkedik meg a vérnyomás, és változik meg a belső szervek vérellátása. Ezek mind kis eltérések, de ha összeadódnak, úgy már jelentős lehet a hatásuk. Ha ezek az értékek hosszútávon fennállnak a stresszhelyzetek miatt, annak az lesz a végeredménye, hogy az illető vésztartalékai kimerülnek, ekkor érzi úgy, hogy az idegei felmondják a szolgálatot" - mondja a Dömösön háziorvosként is praktizáló neurológus, akit rendszeresen keresik fel olyan betegek, akik diszkomfort-érzésre, depresszív hangulatra vagy fizikai tünetekre, például fejfájásra, szédülésre, különböző fájdalmakra panaszkodnak. Sokan így fogalmazzák meg ilyenkor állapotukat: "úgy érzem, egy elefántcsorda gyalogolt át rajtam, kifacsart citrom vagyok, olyan, mintha agyonvertek volna". Sok esetben ilyenkor a kivizsgálások nem találnak semmilyen elváltozást, csak rávilágítanak a tényre, hogy nem szervi, hanem lelki okok húzódnak a háttérben. "Az idegrendszer kimerülésének listavezető okai a következők: hajszolt életmód, fokozott stressz, maximalizmus, létbizonytalanság, de szorongás, elfojtott érzelmek vagy genetikai hajlam is lehet a bűnös" - felel a pszichológus arra a kérdésre, mik a legnagyobb mumusok.

Eltúlzott lelki reakciók

Andrea, a harmincnyolc éves, kétgyerekes anyuka ugyan még nem keresett fel sem neurológust, sem pszichológust vagy pszichiátert, de az öndiagnosztizáláson már túl van. Meglátása szerint kiégett, mint egy rossz villanykörte. "Az elmúlt hetekben rengeteg probléma volt a fiunkkal, a munkahelyemen is duplán kellett teljesítenem, kikapcsolódni régóta nem tudtam. Minden nappal egyre kimerültebb, enerváltabb voltam, végül úgy jött ki belőlem az egyre halmozódó feszültség, hogy egy apróság miatt kirobbant veszekedés alkalmával olyanokat vágtam a férjem fejéhez, hogy valósággal megijedtem magamtól. Mintha nem is én lettem volna. Azóta is bánt a dolog" - meséli még mindig rosszkedvűen, összetört testtartással és mosolytalan arccal, majd hozzáteszi: "A legriasztóbb a belőlem kitörő agresszió volt, még pofon is vágtam volna, ha nem kapja el a karomat." Kóthy doktor szerint szinte soha nem fordul olyasmi elő, hogy valaki nagy nyugalomban, harmóniában lefekszik aludni, és úgy kel fel reggel, hogy éjszaka idegileg összeroppant. Egy-egy ilyen állapot, a normálistól eltérő viselkedés mindig egy folyamat végeredménye, a tartós ideig fennálló stresszhelyzet idézi elő, amikor annyira leesik az ember energiaszintje, vitalitása, hogy a legkisebb problémára irreális, eltúlzott lelki reakciókkal válaszol.



"Sokszor kicsúszik a szánkon, hogy ki vagyunk borulva, de a klasszikus értelemben vett idegösszeomlás tünetei olyan súlyos jelek, mint a hirtelen, néha indok nélküli dühroham, minden előjel nélküli összeomlás, elszakadás a valóságtól, az ítélőképesség elvesztése, egy adott probléma felnagyítása, nem múló idegesség, gyors hangulatváltozás a felfokozott jókedvtől a sírógörcsig, étvágytalanság, szédülés, kábultság, alvászavar, levertség" - sorolja a legjellemzőbb megjelenési formákat a pszichológus. Ő az öndiagnosztizálás helyett szakembert javasol, ha hosszú ideig nem javul a feszült, robbanékony állapot, és már a korábbi életvitelt veszélyezteti. "Laikusok a depresszióval is összetéveszthetik az idegkimerültség különböző fokozatait" - figyelmeztet Szijjártó Linda, és itt először ütközik az álláspontja a neurológus véleményével, aki viszont azt állítja, hogy tíz-tizenöt éve kikoptak a beszédből az idegösszeomlás és összeroppanás elnevezések, és ezeket ma már épp depressziónak nevezik.

Laikusként nem tudunk igazságot tenni kettejük között, ám abban mindkettőjükkel egyetértünk, hogy ha nem tanuljunk meg hatékonyan kezelni a modern világ minden eddiginél drasztikusabb stresszkihívásait, bármikor megtörténhet velünk az, ami Tamással és Andreával.  Mert hiába mondják, hogy az úgynevezett erős idegzetű embert nem fenyegeti ez a veszély, lehet, hogy sokkal rosszabbul kezeli a stresszhelyzeteket, mint egy gyengébb idegrendszerű illető. A lényeg ugyanis nem az idegrendszeren múlik, hanem a stresszleküzdési, vagy ha úgy tetszik, az életben maradási technikákon.