Én sokáig így éltem - mindenki ott lakott, persze mindenkinek megvolt a saját külön bejáratú élete. De azért az tök jó volt, hogy az udvaron mindig volt egy kis nyüzsi, jöttünk-mentünk, észrevettük egymást, törődtünk egymással. Ha pedig valaki arra vágyott, hogy egyedül legyen, az becsukta az ajtót - ezt mindenki tiszteletben tartotta. Nagyon jól működött - én szerettem.

Nagyon szívesen laknék egy jókora családi házban a családommal úgy, hogy mindenkinek volna a külön lakása.

Hát bulizni én is szeretek, csak az alkalmak ritkultak... az igény csökkenésével: tán a korom miatt, tán sima kényelmesség miatt, tán másért. Anno nélkülem nem tartanak diszkót: legalábbis azt hittem: ott kell lenni mindig, az összes haverral együtt. Aztán 20 körül jócskán lecsökkent a bulizás, helyette jöttek a világmegváltó beszélgetések, még mindig nagyjából ugyanazzal a haveri körrel: hétvégenként találkoztunk, aztán nem a dizsibe mentünk (illetve oda csak ritkán akkoriban), hanem beültünk valahova (étterem, kocsma, presszó, mikor mi volt kedvünkre) és hajnalig tartó trécselés következett, minden fontos vagy annak vélt dologról. Közben fiúk jöttek-mentek mellettem, és megismertem páromat. Eztán a naaagy és komoly beszélgetések vele zajlottak, a kibővült társaság (felbukkanó komoly és kevésbé komoly partnerek) ismét inkább táncolni járt együtt. Aztán esküvő, költözés, családi programok, gyerekszületés: nem nagyon volt időm pár évig bulizni, már a családi bulikat leszámítva, mert azok viszont voltak bőven, idővel egyre több gyerek-résztvevővel... Aztán ismét lett alkalom és lehetőség, ismét elmentem bulizni, ismét a haverokkal és a barátokkal. És ha rámjön a \"besózottság\" érzése, akkor megyek ismét.... De ez a bulizás. Mert a barátnőmmel történő traccspartizások elengedhetetlenül részévé váltak az életemnek: hetente többször vagy egyszer vagy néhány hetente: mikor hogy volt idő-alkalom. De hogy megyek, az nem volt kérdéses, vittem a lányomat is, aki a barátnő lányával duruzsolt benn a szobában, míg mi ketten kinn, a konyhában duruzsoltunk.... :DDDD

Én is úgy vagyok néha,teljesen be vagyok sózva,muszáj elmennem a barátnőmhöz,vagy bulizni időnként.Nekem olyan barátaim vannak akikkel 20-25 éve megvan a kapcsolat.Az egyik barátnőm,szinte mintha testvérek lennénk 39 éve megvan.

Elza: már miért lennél antiszociális?? Azért, mert szereted és nagyra értékeled a csöndet és nyugalmat, mint jellemző körülményt körülötted? Akkor rengeteg antiszociális ember él..... Hogy ki mire vágyik és mit tart kívánatosnak, az változó. Ami az egyiknek vágyálom, az a másiknak alapból idegösszeomlást okoz, vica-versa... Ettől még senki nem lesz sem antiszociális, sem más..... Részemről alapból igénylem a nyüzsgést, az embereket, a társaságot, családi, baráti és munkahelyi szinten egyaránt. De bizony kell a csönd is: csak én meg egy könyv, közben pedig nem hallgatni a lakás többi helyiségéből átszűrődő beszédet-zenét-akármit... Akkor tán skizofrén vagyok? Szerintem nem, de akár lahetek az is: nekem ez kell ahhoz, hogy jól érezzem magamat, hozzam a formámat: nyüzsgés, időnkénti feltöltődéssel, csöndben.... :)))

Jelenleg egy házban,külön háztartásban,külön bejárattal lakunk együtt anyósommal.Mindketten tiszteletben tartjuk egymást,nem szólunk bele egymás dolgaiba.Mi segítjük anyagilag,bevásárolunk neki,stb. De amikor jönnek a rokonok csapatostul,örülök,de még nagyobb az öröm mikor elmennek.Nem vágynék az állandó nyüzsgésre,hangoskodásra,jövés-menésre.És,vessetek rám követ,de igényem van néha egyedüllétre is,szeretek egyedül lenni.Ez egy nagy együtt élő családban lehetetlen.És annak is örülök,hogy már nagyok a gyerekeim,nem hiányzik a sok visítozás.Hozzáteszem,nem vagyok antiszociális.

Manapság az alkalmazkodás megy mindeninek a legnehezebben! Senki nem akarja feladni a megszokott kis nyugalmát.Olvasgattam itt a lefagyott fórumon,a gyerek-szülő kapcsolat bizony nem arra utal,hogy a generációk képesek felhőtlen kapcsolatot teremteni egymással:-(( Manapság inkább minél messzebb mennek a gyerekek a szülőktől ,de együtt lakni egy házban még 2 generáció sem képes,ha azok teszem azt ifjú házasok ,vagy élettársi kapcsolatban élnek:-(((

\"Költözzünk össze egy jó nagy házba mind!\" .... Ez lenne az optimális. Mindenki van saját, külön lakrésze, magánszférája, így kevés a negatívum. De karnyújtásnyira ott van mellette a másik, akivel beszélgethet, tanácsot, segítséget kérhet, vagy egyszerűen csak kellemesen eltöltheti az időt. Ha igénye van rá. De hogy a valóságban mennyi az esély egy ilyen jellegű nagycsaládos együttélésre..... ama piszkos anyagiakon túl bizony itt is kell(ene) alkalmazkodni. Az meg egyre nehezebben megy, manapság.... még a rokonokkal is, másokkal meg pláne.... Marad mindenki magának (saját lakásban, béreltben, stb). Legfeljebb panaszkodik néha a magányra, elszigeteltségre, egyébre... Mert efféléről is egyre többet hallani manapság. Vajon miért? .....

Én már laktam együtt nagyszülőkkel,amikor férjhez mentem.Plusz még egy idős néni volt aki nem volt rokon,csak odafogadtuk.Egy pici szoba volt a miénk 2felnőtt 2gyerek.Nem nagyon volt magánszféránk.Lehet,erre ment rá a házasságunk.És ápoltam a nagymamámat,aki fekvő beteg volt.

Húha - ez kicsit fura nézőpont. Attól, hogy mondjuk több generáció együtt él, miért ne lehetne nekem magánszférám? Én igenis látom a jó oldalát, és azt is, hogy azok az emberek akik így élnek - éltek sokkal inkább emberibbek, és alapvetően toleránsabbak is. Az önzés nagyon távol áll tőlük. Én így látom.

Milyen furcsa,hogy némelyeknek nem fontos a magánszféra.Én biztos megbolondulnék,ha egy egész pereputtyal kellene együtt élnem.