Csernus Imréről rengeteg mindent elmondtak már, amivel lehet egyetérteni és vitatkozni is. Nyilván ezt sem osztja majd mindenki, de nekünk úgy tűnik: az alábbi interjúban egyszerűen egy elszánt és céltudatos pszichológus beszél egyéni boldogságról, megalkuvásról, függőségről és arról, hogy miért nem mosolygunk.

Nem flegma, és nem kiabál. De konfrontálódni sem rest, ha úgy hozza éppen a beszédhelyzet - és az interjú során volt, hogy úgy hozta. Aztán másfél óra után mégis úgy álltunk fel az asztaltól, hogy elmondhatjuk: nem az atyaúristennel, nem az élet császárával diskuráltunk, hanem dr. Csernus Imrével, akire bár a pökhenditől az agresszív hangemberig már millió címkét ráaggattak, mi egy kifejezetten szimpatikus, elszánt orvossal beszélgettünk. Mostanában épp vívni tanul: azt mondja, testhezálló, mert hatalmas koncentrációt igényel, ruganyos izomzattal vértez fel, és a testet meg a lelket is megacélozza. És egy újabb kihívás az életében.       
Női Lapozó: Nem új keletű, hogy sportolókkal foglalkozik, de miért a vívók? Felkérték?
Csernus Imre: Igen, a Vívószövetség kért fel, hogy készítsem fel a női és a férfi párbajtőröző csapatot a londoni olimpiára.

Nem külön szakma ez, sportpszichológusnak lenni?
- Létezik sportpszichológia, de én nem látok lényegi különbséget. Hétköznapi emberek, hétköznapi problémákkal, rendezetlen belső ügyekkel, de mindez egy élsportoló esetében komoly kihatással van a teljesítményére. Nagyon szeretem csinálni. A lányoknál, ahonnan többen is elmentek, újra kell építeni az egész csapatot, ez nagy feladat, a fiúknál a csapat nagyon erős, de van még meló bőven, szóval alakul. Szerencsére jó sok időnk van.

Itt látványosabb, gyorsabb sikerekkel dolgozik, mint amikor drogosokkal foglalkozott?
- Nem feltétlenül. Ott is megvoltak az azonnali sikerek, de ott hosszmetszetileg dőltek el a dolgok sokszor. Rájöttem arra, hogy a drogosokkal való munka hozzásegített ahhoz, hogy nagyon gyorsan elsajátítsam vagy beletanuljak - akár a saját bőrömön is -, hogy hogyan lehet ezeket a játszmákat visszaverni, és kezelni. Az emberi játszmák használatában ők a cápák az emberek között. Csúcsra járatva használják ezeket. A hétköznapi ember egy narkós gondolkodásához és gyorsaságához képest kishal.


Csernus Imre

Nemrég ismét lángra kapott a drogtéma itthon, nagyon belehúztak a civilek. Nem olvastam akkor magától nyilatkozatot, de érdekel: rendszerszinten hogyan vélekedik? Van-e olyan szabályozás, amelyikkel szimpatizál, vagy amelyik maga szerint érdemben elindíthatna valamit?
- Nem vagyok se politikus, se önkormányzati dolgozó, de én hosszmetszetileg gondolkodnék. Óvodáskorú gyerekek tanrendjébe már be kéne iktatni a mentálhigiéné okítását, és következetesen végigvinni, az általánosba és később is. Rengeteg iskolába hívnak a mai napig, sokat beszélgetek gyerekekkel, többek között párkapcsolatról, a párkapcsolat kialakulásáról, önismeretről, önbizalomról, és óriási hiányosságokat tapasztalok. Vagy nézzük meg nagyító alatt a családokat: ha egy családban egy szuperszenzitív gyerek folyamatosan hazugságokba botlik és csak álszentséget lát maga körül, ha nem érzi magát biztonságban, a belső feszültségeit előbb-utóbb a saját eszköztárával fogja megoldani. És ha ebben ott a narkó, akkor abba az irányba indul el. Sose felejtse el: mindez csak a tünete valaminek - ha csak a drogosokra koncentrálunk, az a társadalom icipici szegmense csak. A függőségek jóval szélesebb spektrumát kell nagyító alá venni: alkoholizmus, játékszenvedély, vásárlás- és munkafüggőség, társfüggőség. Szembe kell nézni ezekkel a problémákkal, más megoldást nem nagyon látok. Tessék, nézzen csak körül, ez a mosolytalan emberek országa.

Maga is mosolytalan ember.
- Ez nem igaz.

Szerintem igaz.
- Nem. Maga téved.

Akkor úgy fogalmazok, hogy a média Csernus-képe nekem ilyen.
- Öt évvel ezelőtti dolgokra gondol? Maga nem ismeri az én arcomat. Ha a helyzet nem indokolja, nem mosolygok. Most dolgozom, maga is. Ha nyilatkozom, vagy ha előadást tartok, amelyre beül négyszáz ember, és elkezdem feszegetni, mi a párkapcsolat vagy a hűség, akkor azért jönnek el, mert az emberek zömének nagyon komoly problémái vannak ezekkel, és kezdenek rájönni, hogy hiteltelen mintákat mutatnak a gyerekeiknek. Egészen más szituáció.



Jó, menjünk máshonnan. A könyveiben sokszor emleget "boldogságot" vagy beszél ennek a hiányáról. Anélkül, hogy bonyolult definíciós kísérletekbe bocsátkoznánk, mit ért boldogságon?
- A boldogság a belső béke következménye. Belső béke akkor van az emberben, ha az élet különböző területein szétnézve ki meri mondani magáról, hogy a félelmek nem fognak győzni felette - és nem is győznek. A félelmek legyőzése jelenti az ember életében a sikerélmény egyik legnagyobb lehetőségét. Amikor nem félünk, mert nincs mitől félnünk.

Rendben, de amikor mosolytalanságot, pesszimizmust kérünk számon itthon, nem vagyunk egy kicsit naivak?
- Egyrészt: nem kérünk számon semmit, erről szó sincs, ilyet ne állítson. Másrészt pedig: nem, nem vagyunk naivak. A mosolytalan országot nem én fogalmaztam meg. Hallgassa meg a hazánkba járó külföldiek véleményét, én egy időben sokat foglalkoztam ezzel. Mindenki el van ájulva, hogy az ország gyönyörű, Budapest fantasztikus, de az emberek… az kész katasztrófa. Magam se láttam rá erre sokáig - amikor a Lipóton dolgoztam, elég puritán életet éltem, sokszor szinte fogalmam sem volt, mi van odakint. Aztán elkezdtek érdekelni ezek a folyamatok, tudatosan kezdtem el figyelni rájuk, és be kellett látnom: ez az ország a búval baszott emberek országa. Én nem kérem számon senkin ezt - megtanultam, hogy tiszteletben kell tartani bizonyos dolgokat. Mindenki úgy cseszi el az életét, ahogy jónak látja. Akik felkeresnek engem, azoknak is csak opciókat ajánlok, onnantól mindenkinek a saját felelőssége, hogy lép-e vagy sem. Ott vannak például a szülőkkel való konfliktusok, szinte minden vagy minden második ember málhája: el kell dönteni, hogy az illető azzal, hogy homokba dugja a fejét, és például megalkuszik egy párkapcsolatban, akarja-e pepitában követni az anyai mintát vagy sem. Ha igen, akkor nincs dolgunk egymással, ha nem, akkor el kell kezdeni dolgozni ezzel.



Maga szerint mindenki elbírja, ha kirántják alóla az élethazugságait? Úgy értem, hogy nincs olyan, hogy az a rengeteg játszmázás és megalkuvás, amelyekre annyiszor utal, tulajdonképpen az életben maradást segítik, ne adj isten néha a "boldogsághoz" is előbb érünk el általuk?
- Hol van megírva az, hogy mindenkinek boldognak kell lenni? Azt gondolja, én nem látom, hogy rengeteg ember lúzerként fogja leélni az életét? Vagy gondolja, hogy az a tény, hogy a magyar nők és férfiak igen jelentős része nem meri kihúzni magát, az nekem baj? Ez a tiszteletben tartás, amiről az előbb beszéltem: elfogadom, hogy a másik ember ilyen életet él. Az ő élete. Csakhogy vannak ennek nagyon súlyos következményei. Aki érzelmi szempontból nem mer felnőni, az ne akarja az érzelmi felnőttek boldogságát, mert nem jár. Boldog pillanatai mindenkinek lehetnek, de ami ennél több, azért kőkeményen meg kell dolgozni. Persze, vannak, akik nem mernek, nem is akarnak változtatni - hogy ez szükségszerűen rossz-e? Nézze, elveszítődik az emberi tartás, kialakul a szolgaszerep, a csicskaság. Mindenki maga döntsön arról, hogy ez tényleg boldoggá teszi-e. Vagy beszéljünk a tiszteletről: mindenki vágyik rá, de mindenki csak annyit kap, amennyit önmagának ad.

Miért fordult az utóbbi években ennyire erősen a párkapcsolatok, a férfi-nő téma felé?
- Egyre többen kezdtek megkeresni ilyen típusú problémákkal. És nagyon érdekelt. Gyakorlatilag kénytelen voltam elkezdeni foglalkozni ezekkel a konfliktusokkal, mert egyre többen és többen jöttek. És nagyon durva törvényszerűségekre jöttem rá. Meg mert új kihívás, új feladat volt. Rengeteg mindent csinálok, megtanultam, hogy komoly sikerélmény mindig abból fakad, ha az ember mer dolgokba belevágni.



Olvasva a könyveit és hallgatva a nyilatkozatait, azt is mondhatnám, és ne értsen félre kérem, hogy tulajdonképpen közhelyes. Hogy semmi újat nem mond. Maga szerint mitől sikerült mégis ennyire központivá vagy érdekessé tenni ezeket a kérdéseket? Hogy maga mondja ki?
- Azt gondolom, hogy ezek a lehetőségek mindenkinek adottak voltak - miért nem mondták ki? Tudja, a belső békét elérni, úgy, hogy sem a racionális, sem az emocionális álmainkat nem adjuk fel, kegyetlen munka minden egyes nap. Ráadásul úgy, hogy az ember nemcsak a lelkét meg az elméjét csiszolgatja, de még mondjuk a testére is odafigyel. Brutális meló. Ugyanígy: párkapcsolatot kialakítani vagy fenntartani - hatalmas energiák, óriási tudatos befektetés. Azért nem mernek erről beszélni, mert először önmagával kell mindenkinek elszámolnia, és olyankor többnyire kiderül, hogy odabent fals dolgok vannak, sok a takargatnivaló. Azt hiszem, általában ezért kerülik a kommunikációt ezekről a kérdésekről. És mert fájdalmat jelent. Ma Magyarországon az emberek zöme, sőt a nyugati fogyasztói társadalom menekül a fájdalom elől. Meghal valaki? Súlyos betegség a családban? Tragikus baleset? Csak minél előbb szabaduljunk meg az érzéstől, csak ne kelljen szembenézni vele. Elsápadunk. Közhely? Naná. Tudja a közhely adott pillanatban, jókor használva a legnagyobb igazság.

De nem hiányzik még egy kis rés a megértéshez? Ennyi, hogy gyávák vagyunk?
- Szégyen a futás, de hasznos - ez nagyon ritkán ugyan, de előfordul, van ilyen. Azonban a gyávaságot én döntően az érzelmeink ki nem mondására használom. Látott már maga haldoklást? Mindannyian meg fogunk halni, ez tény. Még a Lipóton dolgozva kezdtem el megfigyelni kétféle halálnemet. Az emberek zöme tömény brutalitással hal meg. Emlékszem például egy emberre, aki a haláltusájában letörte a körmeit, annyira rettegett. De láttam egy egészen pici szegmenst is, akik derűvel haltak meg, ugyanabban. Elkezdtem nem érteni, pedig nyilvánvaló. Az adott pillanatban mindenki pontosan tudja, hogy meg fog halni - függetlenül attól, hogy mit mutat vagy mond, vagy hogy mit mondanak neki. Szóval gondoljon egy olyan emberre, aki egész életében kerülte a konfliktusokat, nehogy másokat megbántson, mert jobb a békesség. Ez egy sablonszöveg, ami az emberi gyávaságra utal mindig, bármilyen bújtatottan is. Ha valaki folyamatosan kerülte a konfliktusokat, akkor egy csomó élethelyzettel kapcsolatban marad egy elégedetlenségi érzése, és egy "mi lett volna akkor, ha" típusú hiányérzet. Képzelje el ezt a sakk-matt helyzetet: biztosan tudom, hogy meg fogok halni, most már nincs több időm, ezt realizálom, de közben gyötörnek ezek a kérdések. Képzelje csak el ezt a poklot. Nem elég, hogy haldoklom, de még ott van bennem a pokol, hogy soha nem fogom megtudni, hogy mi lett volna a másik úton, és nem tudok ezzel elszámolni.



Ön szerint meg tudunk úgy halni, hogy nincsenek kérdések, elszalasztott lehetőségek?
- Nézze, az Ön élete miből áll jelenleg? Ebből a pillanatból, és hogy ezt a pillanatot hogyan fogja megcsinálni. Mennyit vagyunk fent egy nap? Számolja ki, hogy ebből mennyit töltünk munkával, és mennyit olyan érzések ventillálásával, megélésével, amelyek irgalmatlan fontosak. Kiderül, hogy ezek az idősávok egyre inkább szűkülnek. Amikor teszem a dolgomat, akkor nem gondolkodom önmagamon. Hogy mi az egész élet? Tudja, miből áll most az én életem? Ebből a pillanatból - hogy ezt jól megéljem. Vannak tervek és célok, de ezek akkor fognak megvalósulni, hogyha én nap mint nap megteszek mindent.

Maga elégedett?
- Igen, elégedett vagyok. Mindennap elégek. Leteszem a fejem, és öt másodperc múlva alszom. Nincs forgolódás, nincs lelkiismeret-furdalásom. De ez hosszú fejlődés eredménye. Jól érzem magam az életemben, és igen, büszke vagyok arra, amit eddig elértem.