Hogy mikor és milyen körülmények között "ideális" a gyerekvállalás, arról megoszlanak a vélemények. Egy három hónapos kapcsolat és egy, a feleségéhez visszafordult szerető bár kevésnek látszik, levélírónk nagyon elszánt. Sajátélménye alapján nem állítjuk, hogy a története irigylésre méltó, de nem tanulságok nélküli, az biztos.

"Épeszű ember nem vágyik arra, hogy nős férfi szeretője legyen, én is nyugodtabb kapcsolatról álmodoztam egész életemben, elhihetitek. Hogy épp válófélben volt, nyilván szépít valamicskét a "megítélésen", az igazság viszont az, és ezt visszanézve élesebben látom, mint eddig bármikor, hogy pont ettől volt olyan könnyen elcsábítható és befolyásolható. Én is gyengébb voltam a szokásosnál, olyan szerelemnek adtam meg magam, amely már az induláskor is ellenkezett az elveimmel, és józanabb perceimben hiába láttam világosan, hogy milyen kevéske esély van a hepiendre, annyira nagyon egyedül voltam, hogy semmi nem számított. Ha valaki ismeri ezt az érzést, talán megérti.
Pontosan úgy indult, ahogy minden ártatlan flört. Baráti társaság, iszogatás. Aztán SMS-váltás, egyre sűrűbb telefonok, és az első randi után azonnal hazavittem. Mindenki nyílt kártyákkal játszott: ő mondta, hogy épp lezárni készül a házasságát, négy éve tart, de másfél éve csak bomlik, és napról napra egyre rosszabb - ahogy többször is jellemezte: menthetetlen. Ügyvéddel már beszéltek, az osztozkodás fejben kész, magában már eltemette azt a házasságot, de fáj még, igazából sajnálja, szerette a feleségét. Én, mintha csak mellette beszéltem volna el, szajkóztam a saját szólamomat: egyedül vagyok, komoly kapcsolatban szeretnék élni, nem kenyerem az egyéjszakás pasizás, szóval zárjuk le, még mielőtt elkezdődne. Ha tisztába jön magával, és képes lesz új életet kezdeni, talán folytathatjuk. Persze két ilyen kaliberű bánat mágnesként vonzza egymást - még akkor is, ha tökéletesen mást akartunk éppen az élettől.



Volt három nagyon szép hónapunk. Sok szenvedéllyel, szép hétvégékkel, komoly tervekkel, nagy beszélgetésekkel. Kétségbeesetten szerettük egymást, én meg akartam tartani valahogy, ő kapaszkodni próbált belém. Aztán úgy a harmadik hónap vége felé bekövetkezett, ami a környezetem "előrejelzése" szerint tökéletesen logikus volt: egyre többet beszélt a feleségével, egyre többször találkoztak, mondván, rendezni kell a közös ügyeket, el kell varrni a szálakat. Hisztis lettem. Féltékeny. Minél türelmesebb és megértőbb próbáltam lenni, annál dühösebbnek és kiszolgáltatottabbnak éreztem magam. A barátaim szerint szánalmasan viselkedtem, a munkahelyemről majdnem kirúgtak, apámék egyre csak csóválták a fejüket, hogy nem tetszik nekik ez a hullámvasút, nem vagyok már taknyos kamaszlány. Hamar feladom én az ilyen típusú harcokat, éreztem, hogy fogy az erőm, hogy nem tudok olyan stabil pont lenni az életében, amelyik versenyezhet egy négyéves házassággal. És pontosan tudtam, hogy a felesége is azért húzott bele ennyire, mert kiderült a mi kapcsolatunk, és újból meg kellett hódítani a (volt) férjet. Szóval éreztem, hogy vesztésre állok, és talán ha nagyvonalúbb vagy nyugodtabb vagyok, ha el tudtam volna "felelőtlenül" engedni, lehet, hogy visszajön. Nem így lett.

Amikor elém állt, nem vallotta be, hogy újból megpróbálják a feleségével, csak annyit mondott, hogy ez nem fog menni kettőnk között, engem idézett, miszerint nincs ő készen még egy új kapcsolatra, próbáljak megértő lenni. Én ugyanúgy elbeszéltem mellette, ahogy a kapcsolatunk elején is: egyre csak azt hajtogattam, hogy szeretem, hogy ne hagyjon el, én vele szeretnék élni. Hogy nem lesz még egy ilyen társam. Ne hagyjon egyedül. Szakítottunk. Aznap már a feleségénél aludt, ha jól tudom, azóta is ott él, nem lesz válás. Volt, hogy napokig hívogattam, olyan megalázóan viselkedtem, ahogy soha életemben. Ahogy csak akkor viselkedik egy nő, ha mindent egy lapra tesz fel - bármekkora hiba is. Azt hiszem, kifejezetten megutált, terhes lehettem neki, emlékeztettem egy olyan epizódra, amelyre se ő, se a felesége nem büszkék.

Gondolhatja bárki, hogy direkt, bosszúból estem teherbe. Baromság. Az ember nem "tud" teherbe esni. Az viszont igaz lehet, hogy annyira akartam őt, hogy legbelül talán mégis így akartam magamhoz láncolni - nem erőszakkal, persze. Három és fél héttel az istenhozzád után már éreztem, hogy nem stimmel valami, de mivel amúgy is pocsékul voltam, fel sem tűnt. Két hét betegszabadság és sebnyalogatás után még mindig csak arra bírtam koncentrálni, hogy végem van, megsemmisültem, ebből nem állok lábra. Nagyon fájt. Később, amikor már a nőgyógyász is megerősítette, hogy gyereket várok, és sürgősen találjam ki, mit szeretnék, furcsa mód egészen megnyugodtam. Az első gondolatom az volt, hogy el sem mondom neki, a gyerek apjának, letagadom, hogy tőle lenne, és behazudok majd valami "bánatból összefeküdtem valakivel" sztorit. Aztán rájöttem, hogy ezt senkivel nem fogom tudni elhitetni, mindenki pontosan tudta, hogy nem voltam senki mással két éve, csak vele. Egyre csak az az ócska közhely járt a fejemben, hogy az igazság szabaddá tesz.

Ha van olyan saját történeted, amit szívesen megosztanál másokkal, írd meg nekünk: info@noilapozo.hu
Sajátélményedet név nélkül, szerkesztett formában adjuk közre.

Megvártam, hogy megmarad-e a baba. Hogy egészségesek vagyunk-e. Anyámék nem akarnak velem szóba állni. Egy barátnőm szerint fattyat hozok a világra, és biztos egzisztencia, férj nélkül, "csak büszkeségből", dacból akarom ezt a gyereket. Hát ezúton is bevallom, mindenkinek, aki olvassa ezt az írást, hogy se visszahódítani nem akarom őt, se bizonyítani nem akarok senkinek. Nincs mit. Egyszerűen annyiról van szó, hogy nem vagyok hajlandó megölni ezt a gyereket, a saját gyerekemet. Vállalni akarom a felelősséget érte is, és azért is, amit tettem. Ha felelőtlen voltam, akkor azért. Ha szerelmes, azért. Akkor is megtartom, ha senki nem ért meg. Ez az én gyerekem, az én döntésem - cseréljen velem bárki, és döntsön máshogy.



Amikor felhívtam, hogy találkozzunk, beszélnem kell vele, nem akart eljönni. Mondtam, hogy fontos lenne, semmit nem akarok tőle, csak tíz percet kérek. Nem akart látni. Elmondtam, hogy gyereket várok tőle, és minden sértettségem és haragom ellenére nyitott vagyok arra, hogy mint két felelős felnőtt üljünk le erről beszélni, nem akarok hazudozni évekig. Joga van tudni. Döntse el, hogy részt kíván-e venni ebben, és beszéljünk majd - nyugodtan - a részletekről. Lecsapta a telefont. Aztán kétszer is visszahívott, hogy ócskák a trükkjeim, hazudok, ha pedig nem, akkor nem tőle van. Azóta megnyugodott, még nem találkoztunk, de már jelezte, hogy igazam van, muszáj erről beszélni. De megkért, hogy ne reklámozzam, hogy az övé a gyerek. Elvégre házas ember. Így mondta: majd elintézzük ezt valahogy."