Hogy viszolygunk egy kiköpött húsdarabtól, az természetes. Egy semmivel sem ízlésesebb tárgy, mondjuk Churchill félig elszívott szivarja ellenben nagy összegért kel egy árverésen. A kettősség magyarázata a morális undor jelenségében rejlik: társadalmi lényekként megtanultunk erkölcsileg is viszolyogni, és ennek meg is van a haszna.

Nemrégiben alaposan kiveséztük az orrtúrástól a paradicsomlevessel való nyilvános gargarizálásig terjedő kis magyar gusztustalanság-palettát. Noha az öklendezésre alkalmat kínáló lehetőségek száma nagyjából végtelen, néhány, az erkölcsi érzékünket kapirgáló problémát érdemes közelebbről is megvizsgálni. Miért van az, hogy pár mély sóhaj után képesek vagyunk megsimogatni egy kövér patkányt, viszont ha arra gondolunk, hogy a volt férjünk rendszeresen magával vitte az "éjszakai műszakba" a főztünket, majd a szeretőjével hemperegve költötte el, a mai napig elkap a hányinger? Mi történik bennünk akkor, amikor Hitler pulóverére gondolva mérhetetlen undor fog el, azonban egy ennél bakterológiai szempontból jóval veszélyesebb tárgy, nevezetesen Churchill félig szívott szivarja kb. másfél millió forintért talál gazdára egy árverésen?
Már nem csak a mócsing gusztustalan

Az undorválasz kutatói nemrégiben azt találták, hogy a svábbogártól és a korrupciótól való iszony hátterében egészen hasonló idegrendszeri mechanizmusok állnak. Minél érzékenyebbek vagyunk morálisan, annál többször rándul afféle grimaszba az arckifejezésünk a Híradó alatt, amilyennel egy, öt éve a hűtő mögött felejtett húscafat megtalálásakor reagálunk. Az undor evolúciós eredetét vizsgálva nagyon valószínűnek tűnik, hogy kezdetben bizonyos ízektől és ételektől való távoltartásunk volt a cél (azaz minél ocsmányabbnak értékelt az ősember egy mérgező növényt, annál nagyobb eséllyel élte túl az undorreakció híján védtelenül zabáló társait). Az irtózás a későbbiek folyamán áttevődött olyan tárgyakra is, amelyek károsították az egészséget, vagy veszélyeztették eleink testi épségét. Ide tartozik például a bomló tetemektől vagy a fertőzéseket terjesztő állatoktól való viszolygás. Az undor egészen reflexszerű lehet: egy tökéletesen sterilizált ganajtúró bogarat, vagy annak műanyag mását narancslébe hajítva nem sokan nyúlnak a pohárhoz a legnagyobb melegben sem.



Hogy jutunk el mindebből például a BKV-ügyektől való undorig? Hogyan alakul ki az a fajta émelygés, amit akkor érzünk, ha halljuk, hogy valaki a legjobb barátnője ágyában hancúrozott annak élettársával, esetleg a saját, kiskorú gyermekét abuzálta éveken keresztül? Tudósok szerint az "elutasított tárgy" kategóriája az emberi törzsfejlődés évezredei alatt igencsak kibővült. A nyálkás bestiák és keserű bogyók mellé egyre több olyan élethelyzet is felkerült a tiltólistára, amelyekkel szemben ajánlott a kellő távolságtartás. A szentség és a tisztaság szabályainak megszegése - például a vécéhasználat után, kézmosás nélkül elköltött gyümölcstál elfogyasztása - mellé a tisztesség és az igazság elveinek megsértői is felsorakoztak. Minél személyesebb, bennünket egészen közelről érintő az incidens, annál felkavaróbb: "Máskor is csaltak már meg - mondja egy 52 éves férfi -, de ebben az esetben teljesen kikészültem. Több mint 30 kilót fogytam azóta, hogy a szomszédaim felhívták a figyelmemet, hogy a fiam és a mostani feleségem között talán több is van jó viszonynál, már amennyire az a mellettünk lévő telekről látszik."

Jó útra terel, de nem mindig

Az olyan kifejezések, mint például "gyomorforgató", "hányingerkeltő", vagy "rossz szájízt hátrahagyó", nyilvánvalóan nem véletlenek a magyarban, ahogy az sem meglepő, hogy az inceszttabut súroló fiú/feleség történetével szembesülő férfi hirtelen étvágytalanná vált. A szervezetünk a "pszichológiai undorra" hasonlóképpen reagál, mint egy jól megtermett mócsingra. A "belső beszennyeződéssel" szembeni védekezésképp a test igyekszik kilökni magából a tisztátalan anyagot - amit sajnos az erkölcsi undor alapeseteiben nem úszunk meg egy kiadós rókázással. Bár az agyunk nem képes a gyomrunkhoz hasonlóan kihajítani magából a kellemetlen emlékeket, az undorral együtt járó, látszólag felesleges testi reakcióknak megvan a maga értelme (a fogyókúra sikerén túl is). Minél többen kapnak hányingert a politikai aljasságtól, annál kevesebben mennek el szavazni - rászorítva ezzel a honatyákat a tisztességesebb játszmákra. Minél többször görnyedünk a vécé fölé, miután szembesültünk a társunk hátunk mögött lezavart sumákságaival, annál körültekintőbben igyekszünk a későbbiekben párt választani (jó esetben az undorjelzéseink a lehető leghamarabb, reflexszerűen bekapcsolnak, és előbb-utóbb képessé válunk a megbízhatóság alaposabb - bár sohasem tökéletes - felbecslésére).



A morális undor, úgy tűnik, az emberi kapcsolataink egyik elsődleges szabályozója. Míg az ürülékszagtól való viszolygás szerepe az, hogy távol tartson a trágyadombhoz hasonló, tisztátalan és megbetegítő helyektől, addig az erkölcsi averzió a test védelme helyett a lélek és az együtt élők viszonyainak védelmét látja el. Amíg az igazságtalanság képes görcsbe rántani a gyomrunkat, addig nagy baj nincs a világgal - gondolhatnánk. A határok kijelölésével és a kategorizálással azonban nem árt vigyázni. Ha a munkahelyi árulkodásunk, vagy hempergőzésünk a kollégánk férjével inkább "jópofaság", mint "ocsmányság", akkor sohasem fog jelezni a belső erkölcscsősz hányinger képében, amikor a saját szennyesünk bűzlik éppen.