Néha magunknak is meglepetés a saját testünk, pláne, ha a szexuális izgalmaink időzítéséről van szó, legyen szó betegségről vagy akár a menstruáció alhasi és egyéb fájdalmakkal, kedvetlenséggel sűrűn tarkított napjairól. Szerintünk, ha csak tehetjük, mondjunk igent, és adjuk meg magunkat. Többnyire nem bánjuk meg.

Hogy a mézédes pásztorórákra hány meg hány galád akadály leselkedik, arról a lezárt 2009-es esztendőben bőséggel megemlékeztünk, legyen az testi-lelki nyavalya, kukucskáló gyerek vagy szimplán csak a megfelelő partner/alkalom hiánya. Megesik persze az is, hogy a testünk, a megbolondult hormonjaink, a felborult időháztartásunk alaposan megtréfálnak, és olyankor kap el a gépszíj, amikor a legkevésbé sem számítunk rá, vagy épp cseppet sem kedvez az állapotunk, az idő vagy a hely a buja testi örömöknek. Ilyenkor nemritkán, sutba vágva a "normál üzemmódban" általános etikettet, mégis inkább rizikót vállalunk, és fittyet hányva alapvető - morális, higiéniai stb. - szabályokra, engedünk a vágynak. És milyen jól tesszük!
Rajtunk van a kórság

Legyöngült szervezettel, nagybetegen általában az ágyban, párnák közt töltött magányos órák az egyedül üdvözítők - se partner, se érintés nem hiányzik a hátunk közepére se. Nehezek a végtagok, ráz a hideg, a szánkban is csak a betegség keserű bűze terjeng. A kívánatos az utolsó jelző, amit magunkra biggyesztenénk. Zsebkendőgalacsinokkal, gyógyszeres fiolákkal bástyázzuk körbe magunkat, és kábán várjuk a pillanatot, amikor képesek leszünk legalább mosdani elmenni. Aztán egyszer csak ott terem a partner, mit neki fertőzés és bacilusok, csókot kapunk, ölelést, még oda is bújik mellénk ruhástul az ágyba, jó szorosan, hogy megvigasztaljon. Hozott teát, gyógycukorkát, mondja, és míg kedvesen az állapotunk felől érdeklődik, minket már rég bűnös gondolatok csiklandoznak. A vágy és a szégyen futnak versenyt egymással, mert hát mind az erőnlétünk, mind a higiéniánk hagy némi kívánnivalót maga után, a leheletünk is áporodott-beteg, a csatakosra izzadt pizsama sem illatoz túl frissen, és hát az ábrázatunk is volt már ragyogóbb, ami azt illeti. Szóval látszólag semmi sem kedvez a bujálkodásnak, de a test parancsának mégiscsak jobb engedelmeskedni.



Sutácskán támadunk és csellel közeledünk, próbáljuk úgy beállítani a helyzetet, mintha nem kezdeményező dúvadok, hanem minimum áldozatok lennénk, akiknek még kórság idején sem derogál boldoggá tenni a hímet, és lassan magunk is elhisszük, hogy a szerelmesünk kívánt meg ilyen mérhetetlenül. Aztán ha szerencsénk van, ő is belátja, hogy sok egyebet nem tehet: át kell vennie a gyeplőt, és nem dilemmázni azon, vajon terhelheti-e efféle élvezetekkel azt a gyöngécske, elgyötört testünket. Elvégre azért beteg az ember, hogy kényeztessék, a kedvében járjanak, bármi legyen is az. Még tiltakozni is van mód, és nem mellőzve némi álszentséget, szabadkozni is, hogy na de mégis, elvégre betegség gyötör, gyengék vagyunk és ápolatlanok, de ha ennyire akarja, végül is lehet róla szó…  

Vér és veríték

Igaz ugyan, hogy a menstruációs időszakban, illetve közvetlenül előtte a megnövekedett szexuális étvágy csak a nők majdnem felére jellemző, de közülük is sokan parancsolnak megálljt a vágyaiknak, mondván, nem férfiszemnek való, ami ilyentájt kikívánkozik az emberből, sőt akadnak, akik szerint a női test meggyalázásával egyenlő a menstruáció alatti szexuális érintkezés. Mások a higiéniával magyarázzák a stoptáblát, de szép számmal akadnak férfiak, akik maguk is úgy vélik: inkább kibekkelnek még két napot, csak a vér látványától vagy szagától óvja meg őket az ég. Szerencsére az ellenkezője sem ritka, bár sokszor még a legbátrabbak is megtorpannak a finisben, annyi tabu övezi azt a néhány napot.



Nőknél az általános szemérmességen túl az akcióval járó macerák száma sem csekély: a véres lepedőtől a tampon hirtelen eltávolításának aktusán át a betét műanyagjának zizegéséig számos a kellemetlenség, és a nyomok persze a férfitestet sem kímélik, de van az a hőfok, amely szélsebesen felülírja ezeket. Jelezni persze elemi érdekünk, ha a partnernek épp nincs tudomása róla, túlmagyarázni azonban fölösleges - lám, mi mindenre jók a tartós párkapcsolatok, egy összekacsintással akár el is intézhető a kommunikáció. És tagadni is kár lenne: mihelyt sikerül felülemelkedni a helyzet generálta prózai akadályokon, a "nehéz" napok jelzőjére csak megadóan mosolygunk.    

Késésben vagyunk

Az indulás előtti utolsó pillanatok indulata is könnyen avanzsál szexuális izgalommá. A szituáció tipikus: bedöglik a hajszárító, elszakad a nyamvadt harisnya, vagy csak elaludtunk, és kapkodni kéne. Rikácsolunk, csapkodunk dühösen, már épp sírásra görbülne a szánk. Aztán olyan indulat ragad el, annyira szétfeszít a tehetetlenség, hogy észrevétlenül címkéződik át a haragunk szexuális farkaséhséggé, és vadállatként vetjük magunkat a mit sem sejtő másikra. Vigye a fene a rohadt időt, ha már késünk, késsünk tisztességesen. A helyzet nyilván mellőzi a gyengéd óvatosságot és a hosszas előjátékot, a cél és a motiváció nagyon is egyértelműek, ezért jó, ha nem kell külön kérvényt benyújtani a férfinek, hogy a lehető leggyorsabban és leghevesebben essünk túl a dolgon (ebből kitáncolni már így se, úgy se lehet) - hogy aztán elindulhassunk végre. Mire ragyogva a helyszínre érünk, általában minden gondunk elszáll, a késésünk szóra sem érdemes, és azon morfondírozunk, bár az összes hétköznapi bosszúságunk megoldható lenne ekképp.