Nem titkolt szkepticizmussal indultunk el Diana Krall koncertjére, de leplezhetetlen elégedettséggel távoztunk róla. A lemezen merev és maníros zongorista-énekesnő spontán, összekacsintós előadásmódja fölött még mindig csak próbálunk napirendre térni, de szívesen csalódnánk ekkorát máskor is.

2009. november 18. estéje két nagy tanulsággal is szolgált a számomra. Az egyik az, hogy a szezonális influenza elleni védőoltás nekem egy kicsit jobban fáj, mint a H1N1 elleni, de a kettő együtt sem ér fel erősség tekintetében azzal, amikor közepes lendülettel nekivállazok egy könyvespolcnak, a másik pedig az, hogy Diana Krall élőben sokkal izgalmasabb és szórakoztatóbb előadó, mint lemezen. Én a magam részéről mindkét információnak nagyon örültem, de cikket az utóbbiról kell írnom, úgyhogy innentől szigorúan tartanám is magam ehhez a témához, a szurkálódást pedig inkább félretenném. Több értelemben is.
Szóval tegnap este nálunk járt az alkalmazott dzsessz nagyasszonya, aki többtonnányi, politikailag tökéletesen korrekt feldolgozással ágyazott meg hírnevének, és azokkal is tartja életben hallatlan népszerűségét, éppen ezért a koncertjétől sem volt indokolatlan inkább afféle társasági eseményt várni, semmint hatalmas energiákat megmozgató zenei élményt - de ezt a szkeptikus ellenállást hamar sikerült felőrölnie. Amikor negyed kilenckor elfoglalta a helyét a fekete háttér előtt, a zongora mögött, egy pillanatra azért még elkalandozott a tekintetem a pódium jobb felső sarka felé, a jól ismert, komolyzenei és dzsesszkoncerteket sugárzó televíziócsatorna emblémáját keresve, mert tényleg annyi élet volt a jelenetben, mint egy tévéközvetítésben, de aztán a szokásos koncertnyitó, az I Love to Be Here with You kapkodós ritmusai kizavartak minden efféle gondolatot a fejemből.



Két dologra nem szoktam gondolni, amikor Diana Krall lemezeit hallom: az egyik az, hogy ő egy nő, a másik az, hogy különösebben élvezi, amit csinál. Kicsit olyannak tűnik az egész karrierje, mintha egy hétköznapi állást vinne: blokkol, nyolc órán át végzi a feladatát, aztán hazamegy, csak épp nem egy számítógép, hanem egy zongora billentyűit kalapálja. Nos hát, ehhez képest így szemtől szemben teljesen nyilvánvaló volt, hogy kimondottan szereti kalapálni azokat a billentyűket, és még az egész lényéből áradó rideg távolságtartás is új értelmet nyert a szórakoztatóan fanyar humora tükrében. Mondhatni, egyértelműen úgy tűnt, hogy - amint azt a fentebb említett dal címe is mondja - szeret ott lenni a közönségével, csak hát megvan mindenről a véleménye, beleértve saját magát is, és ez a vélemény egy kicsit csípős. Innentől valószínűleg nem kell magyarázni azt sem, hogy meglehetősen nőies jelenség, a szó klasszikus értelmében.

Mi több: a látottak-hallottak fényében még az sem tűnik sztárallűrnek, hogy nem szeret túl sok ember előtt fellépni, így a Sportaréna nézőterét is összébb húzták a kedvéért, mert valóban jobban feküdt neki és zenekarának ez a - kerülendő kifejezéssel élve - intimebb környezet, és ki is használták a lehetőségeit. A számba kell vennem az öklömet, hogy ezt kimondjam (ne akarja senki elképzelni, hogy nézhetek ki), de egy kimondottan szórakoztató kvartett kavart a színpadon, a dzsessz összes játékszabályának megfelelve, sok szólóval, nagy kivárásokkal, okosan hullámzó energiaszinttel, viszont egyiket sem túljátszva. (Hogy a kísérőzenészek mind klasszisok voltak, arra külön ne is térjünk ki, erre lehetett számítani, bár azt azért meg kell jegyezni, hogy ők sem azok a hideg, vagy inkább üres tekintetű profik voltak, akiket vártunk, hanem okleveles örömzenészek.) Ami igazán érdekes volt az egészben, az az, hogy még így is belefért a koncertbe minden, ami Krallra a lemezei alapján jellemző, azaz a könnyedebb, popzenés hangvétel, a romantikázás, meg a többi, csak így értelme is volt mindegyiknek, mert ott volt mellettük (sőt bennük) az albumokból hiányzó spontaneitás, játékosság, kontrasztosság, összekacsintás, hovatovább még a szükséges hibák is.



Az persze jó kérdés, hogy ha valakinek élőben nem kunszt hirtelen elhatározás alapján, kibökni egy olyan dalt, amit még a szénbányász nagyapja klimpírozott a nappalijukban, és elrötyögni azon, hogy felidézni sem tudja pontosan, aztán gond nélkül mellé tudja tenni Brooks Bowmantől az East of the Sun (and West of the Moon) hibátlan interpretációját és Antonio Carlos Jobimtől is el tudja játszani rendesen a Quiet Nights of Quiet Starst (nem úgy, mint az albumon), annak miért gond manírmentes lemezeket készíteni. Abban a másfél órában azonban aligha tudott ezen gondolkozni az ember, mert a jól elkapott dalokban és a turnébuszról, családi életről, időjárásról és más huncutságokról szóló ironikus konferanszokban még a szüneteknek is húzása volt, ahogy annak lennie kell. Igazi surranópályás bravúr volt tehát ez a félig-meddig standupba fordított koncert: Diana Krall lemezeit nem szerettem meg tőle, sőt még jobban haragszom rá miattuk, de ha mondjuk az a fentebb említett csatorna leadná véletlenül a felvételét, nemhogy nem kapcsolnék el róla, de még a tévéújságban is bekarikáznám, pirossal.