Összes komment megtekintése! (93)

Az utolsó 20 komment:

Kedves Göre Gábor/87 Azért írok Neked,mert úgy érzem,hogy a mondandód fontos lehet minden kedves hozzászólónak.Ne tartsd magadban,mert az sem jó.Ha úgy gondolod,hogy megosztanád velem tapasztalataidat kérlek írj az e-mail címemre:kosane@mailbox.hu

Kedves Hajni1!A kérdés amit feltettél,igen komoly döntésre késztet.Hidd el ezzel nem vagy egyedül.Nem írtad meg,hogy az agresszivitás mellett van-e más tünete is a férjednek.Nem elég az,hogy az \"orvosai elég jól együttműködnek\"a férjednek kell velük együttműködni.Beszélj vele.Mondd meg neki,hogy az orvosaival őszintén beszélhet,-sőt ez nagyon lényeges-mert csak így tudnak neki segíteni.Általában a pszichiátriai rendelőkben szerveznek úgynevezett életvezetési therápiát.Javaslom Neked vedd fel a kapcsolatot a Thalassa Ház pszichiáter szakorvosával.(Ha érdekel e-mail címedre küldöm a pontos adatoka ).Azért merem ajánlani,mert sajnos a 27 éves fiam 8 éve skizofréniás, és Ő volt ebben az intézetben.A férjednek nagyon sok figyelemre ,empátiára,szeretetre van szüksége.Ha dührohamot kap,nem marad más - sajnos - mint mentőt hívni,akik szakszerüen ellátják,és a megfelelő helyre szállítják.A gyerekekre és rádvaló tekintettel én a költözést ajánlanám,mert így a kis családod \" talán \"kevésbé lesz sérült,mintha együtt maradnál a férjeddel.

Férjem 10 éve skizofréniás, Van 2, 4éves gyerekünk. Az utóbbi 1 évben kezd a férjem agressziv lenni. Félek tőle, komolyan van okom félni tőle vagy csak fenyeget? Eddig biztos voltam a dolgomban, úgy gondoltam így is lehetünk boldog család. De az utóbbi időben úgy viselkedik hogy már a költözésen gondolkozom mert félek hogy ha nem teszem meg csinál velünk valamit. Az orvosai elég jól együttmüködnek de nincs más segítségem. Egyáltalán létezik valami segítség? Mi a helyes maradjak vagy menjek? Melyikkel okozok kisebb bajt?

Mamszi szakszerű írását egészíteném ki egy kicsit. Bár általában fiatal felnőtt korban alakul ki, előjöhet később, akár ötven éves korban is. Lelkileg megterhelő, stresszes időszak elősegíti a kialakulást. A skizofrén betegnek gyakran hallucinációi vannak. Nagyon megszívlelendők Mamszi utolsó sorai is. Ha ez, vagy más mentális betegség, depresszió, szorongás, stb. valószínűsége fenáll, keresni kell egy pszichiátriai rendelést, gondozót, és elkísérni a beteget, mert magától, egyedül kicsi a valószínűsége, hogy orvoshoz fordul. A skizofréniára létezik gyógyszer.

A schizophrenia ( sch.) főként fiatal korban jelentkezik. Az értelmi képességekkel nem függ össze, tehát nem jellemző az alacsony intellektus. A betegség lényege az, hogy szakaszokban ismétlődően a beteg kiszakad a valóságból és a belső kényszerképzetei erősebbek lesznek a külső hatásoknál. Az, hogy milyen gyakori a szakaszok váltakozása és milyen hosszúak, az egyéni. Nagyon nehéz a nem szakember számára diagnosztizálni, mert sokszor tévesztik össze más mentális zavarokkal. Ha bármilyen aggodalmad van hozzátartozód vagy rokonod állapotával kapcsolatban, akkor okvetlenül fordulj szakemberhez. A késői diagnosztizálás éppen úgy veszélyes és ártalmas, mint egy érzékenyebb, morózusabb embert sch-s-nak mondani.

Sziasztok! Ha valaki bennevolt ebben a betegségben,vagy családtagként élt át írja le nekem legyenszíves a tipikus jeleket. Köszönöm előre is!

Hozzászólnék, de nem névvel, érdekes, speciális tapasztalataim vannak, de nem adom nevem hozzá.

Kedves Mamszi! Nagyon szépen köszönöm a gyors válaszod és a rengeteg hasznos információt! Egy nemzetközi projekt tagja vagyok Dániában és ha nem bánnád, akkor megkérnélek, hogy írj nekem egy e-mailt (bettus@mailbox.hu), mert lenne még egy-két specifikusabb kérdésem! Előre is köszönöm és minden jót kívánok!

A kényszer gyógykezelés már sokkal ritkább, szakértők kellenek hozzá. Jellemző, hogy hazánkban egyetlen egy ilyen intézet van ( Bp-en ) IEMEI. Akkor utalják ide kényszergyógykezelésre az illetőt, ha a bűncselekmény elkövetésekor nem volt beszámítható állapotban vagy börtönbüntetés alatt lett pszichiátriai beteg. Ez egy zárt intézet, gyakorlatilag börtön, de nem elítéltként élnek bent, hanem betegként. Amikor értelmi fogyatékkal élő lop ( nem azért, mert ő rossz lenne, csak az enyém, másé fogalom nem alakult ki nála ), akkor nem büntethető. Ha viszont megöl valakit, akkor a bíróság dönti el, hogy el kell zárni a társadalomtól vagy nem. Ha nem, akkor lakhat intézményben, ahonnan kijárhat, hiszen nem zárt intézmények az otthonok.

Mamszi - akkor te még emlékszel az ominózus \"kényszer gyógykezelés\" intézményére. És akkor azt is tudod, hogy most hogyan megy ez......mármint a kényszergyógykezelés elrendelés, (jogszabályi háttér) azt hiszem ezzel mindent meg is magyaráztunk.

Kedves Bettoula, nem is tudom, hol kezdjem. Intézményhálózat: nappali ellátás: az egyre fogyó pszichiátriai osztályok miatt minden önkormányzat feladata pszichiátriai nappali foglalkoztatót, napközi működtetni. Ez gyakorlatilag a legtöbb helyen abból áll, hogy a nyugdíjas klubot kettéválasztották és bal sarokban a reszkető öregek, jobb sarokban a pszichiátriai betegek. Ennek az intézménynek kellene megoldani azt, hogy a betegek állapotára szakértő szem nézzen, ha megjelennek az első jelek, akkor már tudja orvoshoz küldeni, vagy, ha nem akar menni, akkor értesítse a szakrendelőt. Szomorú, de nagyon kevés működik így. Volna még a házi gondozás, ahol szintén szakképzett ember jár ki hetente többször is, ellátja a szükséges feladatokat, ebédet visz, bevásárol, kimos, takarít. Ez pénzbe kerül ( igaz, a nyugdíjhoz igazítják ), de nagyon komoly gond a betegek bizalmatlansága. A bentlakásos intézmények abból a szempontból, amit kérdeztél, szintén nagyon rázós téma, mert ezekbe több éves várakozás után jutnak be és többségében régi, lakott területen kívüli épületekben vannak. Egy szülő nélkül maradó fiatalnak bizony gond az odautazás, még, ha van is pénze. Ez ahhoz vezet, hogy a kötelékek meglazulnak, a szülő egyre kevésbé lesz része gyermeke életének és mire - talán - meggyógyulna, már nincs meg a kötődés. Statisztika - orvosi könyvtárban bizonyára vannak ilyen statisztikák vagy a KSH évkönyveiben, de ezek a diagnosztizált esetek, a nyilvántartott betegek. Azok száma, akik látens vagy otthon elfogadott pszichiátriai betegek, akiket a család nem tekint annak, azokról nincs felmérés. Amikor ebből írtam dolgozatot a főiskolán, akkor gondolatban végigmentem a 10 emeletes panelon ( ahol lakom ) és annyi alanyom lett, hogy bele sem fértek a dolgozatba. És közülük csak egy szerepelt orvosi nyilvántartásban, előrehaladott dementia miatt. A gyerekek megsegítése témakörben felhívnám szíves figyelmedet egy magyar sajátosságra. Amikor a gyermeket segélyezni kell, támogatni bármiben, akkor az a helyi önkormányzat feladata, amikor ez a gyermek bekerül egy otthonba, állami gondoskodásba, akkor rögtön állami feladattá válik. Tehát a helyi önkormányzatok sokkal szívesebben teszik \"zaciba\" a gyereket, mert akkor nekik nincs velük gondjuk.

Nagyon aktuálisnak tartom, hogy már a médiában is foglalkoznak valamilyen szinten azokkal a gyermekekkel, akiknek valamelyik családtagja (leginkább szülőkre gondolok ezalatt) mentális betegségben szenved. Az ilyen fiatalokra rengeteg nyomás és feladat hárul. Arról már sokat olvastam, hogy más országokban (Hollandia, Dánia stb.) hogyan próbálják segíteni a hozzátartozókat, de nagyon érdekelne, hogy Magyarországon jelenleg milyen intézmények/ segítők állnak rendelkezésre és hogyan valósul ez meg. Milyen módszereket használnak? Statisztikai adatok vannak-e az adott célcsoportra vonatkozóan? Ha igen, akkor hol található? (A 2001-es népszámlálásnál a negyedik oldal alján találhatók erre vonatkozó adatok, de ott is leginkább a beteg szülőn van a hangsúly és nem pedig a gyermekeken)

Csupaszabó, a 79. kommentre reagálva: igazad van, az emberek túlnyomó része (tisztelet a kivételeknek!) nem igazán szereti, ha valaki különbözik. Főleg, ha az a sorból kilógó egyén segítségre, és/vagy egy kis empátiára szorulna. Tudod, az nyűg nekik. Akkor gondolkodni kellene rajta, esetleg átértékelni dolgokat, és az fárasztó. Az egy plusz megoldandó probléma. Mennyivel egyszerűbb ítélkezni és beszólni, plusz esetleg elővenni a felmenőink által előregyártott előítéleteket... Akkor nem kell megerőltetni az agytekervényeket.

Csupaszabo, tudod, hányszor gúnyoltak ki ezen nézetem miatt ? Pontosan azt mondtam, amit Te. Nem tudhatja senki, mert még hibáznia sem kell ahhoz, hogy ilyenné váljon. Az egészség hite bizony sokakat olyan öntelté tesz, hogy még bele sem hajlandóak gondolni a mások helyzetébe. Azt hiszik, hogy ők megérdemlik az egészséget, ez jár nekik az élettől és akinek nem ez jutott, az valamiért megérdemelte. Ugyan ez a helyzet a hajléktalanokkal is. Elismerem, vannak olyanok, akik azért élnek az utcán, mert nem akarnak máshol, nem bírják a kötöttséget. De vannak olyanok is, akik hoztak egy rossz döntést, vagy esetleg még ezt sem tették. Őszintén: ki nem hozott még soha rossz döntést ?

Mamszi, sajnos az emberek nagy többsége a másságot az élet minden területén elutasítja. Ha megnézed, egy szemmel látható másfajta betegségben szenvedőt is legszívesebben kiiktatna az emberek többsége az életéből, hogy még csak látnia se kelljen! Volt egy ismerősöm, a János. A régi munkahelyemen dolgozott, az udvart söprögette. Szemmel látható volt, hogy valami nincs rendben nála. Néha nagyokat kurjongatott, ha valaki elkezdte csúfolni, azt piszkosul megkergette. Amúgy ártalmatlan volt.De János nem volt mindig ilyen! Egyetemre is járt, és az egyik tanulmányi kiránduláson fertőzött kullancs csípte meg. Agyhártyagyulladást kapott, hetekig élet és halál közöttvolt, végül felgyógyult, de sajnos, nem múlt el a fertőzés nyom nélkül. A vicc az egészben, hogy János minden lököttsége mellett is művelt ember volt, 4 nyelven beszélt,. Egyszer fültanúja voltam, amikor az egyik professzorral beszélgetett a büfé előtt, és Ő, a lenézett, bunkó melósok által ezerszer kigúnyolt \"cégünk bolondja\" adott hasznáható ötleteket a profnak!!!! Jó lenne, ha mindenki belegondolna: vele is megtörténhet, hogy egy fertőzés vagy egy baleset miatt maradandó mentális károsodás éri. Hát bánjon ma úgy a mentálisan sérült embertársaival, ahogy szeretné, ha bánnának vele, ha Ő kerül ilyen helyzetbe! Meg persze mindenki mással, időssel, fogyatékossal, beteggel is úgy kell bánni, ahogy szeretnénk, ha velünk bánnának.

Nekem, mint segítőnek talán az fáj a legjobban, hogy az emberek többsége még,ha mondom sem hiszi el, hogy az ilyen betegséggel küzdők is szenvednek. Amikor kórházban dolgoztam volt erre a taigetosz-pozitív kifejezés. Ezzel fejezték ki a fogyatékosokról és a pszichés betegekről a véleményüket. Egészségügyi dolgozók !!! Akiknek sokkal jobban kellene tudniuk, hogy ez a betegség miből áll ! Engem már többször küldtek pszichiátriára, csak nem mentem be. az egyik akkor volt, amikor félrediagnosztizálták a 12 éves fiamat, kezdetben volt a csontrák, ez több hónapig tartott, majd a cukorbetegség, ekkor viszont már örültem ennek a kórképnek, sőt boldog voltam. Arra gondoltam, hogy ezzel élhet. Ekkor is el küldött volna az orvos pszichiátriára.

zizi: nagyon durva annak a fül-orr-gégésznek az esete, akiről írtál! Vajon hogy tud elszámolni a lelkiismeretével? Apám mély depresszióban szenvedett, időnként pszichotikus állapotba került, halucinált, embereket látott, akik nem is voltak ott, stb. Először egy lelkiismeretesebb doki kezelte, ő befektette, úgy állította gyógyszerre, kihozta a pszichózisból. Azután az a doki elment, kapott helyette egy másikat, aki mindenféle ellenőrzés nélkül adott neki másik gyógyszert, és még egy pár másikat is, olyanokat, amiket tilos lett volna szednie apámnak. Még egyszer mondom: mindenféle ellenőrzés nélkül. Olyan hangulatjavítót kapott, ami mellékhatásként felfokozza a depressziót, és a szuicid gondolatokat. Tavaly január 4-én szándékosan rengeteg gyógyszert vett be az apám. Búcsúlevelet is hagyott, amit a mai napig őrzök a pénztárcámban. Az orvos válasza (mosolyogva): \"Ó, szegény!\" Azt már csak a belgyógyász orvosa, aki az öngyilkossági kísérlet után próbálta megmenteni, súgta meg, hogy ezért simán be lehetett volna perelni a pszichiátert, mert hanyag módon, gondatlanul intézte apám betegségét. Nem tettük, mert úgyis kimosta volna magát az orvos. Azt pedig hadd ne mondjam, hogy délelőtt tízkor vitte be a mentő gyógyszer túladagolással válságos állapotban, és délután kettőkor még nem mosták ki a gyomrát. Fel is szívódott a cucc maradéktalanul...

A tényekről és a cinizmusról annyit, hogy az egyensúly megteremthető. Mindenkinek van egy kis világa, a skizofréné egy kicsit túl működik. Mindegy hogy csapdákat vélsz felfedezni az előszoba padlójának mintázataiban, ha kezeletlen vagy... Én arról a cinizmusról beszélek, hogy élsz, dolgozol eltelik 3 év, elveszted a munkahelyed, project munkákat végzel, kezdesz kievickélni. És miközben csak öntik rád, csak öntik rád, te még mindig itt vagy... És mégis jogilag neked kell bizonyítanod, hogy nem vagy aggresszív, mert valaki rádmondta, hogy veszélyezteted a gyerekét. Nem élhetsz a választott pároddal, mert a jog. Elméletileg ez olyan, mint a cukorbetegség. Vannak lelki katalizátorok, amik szétborítják a neuronterhelést, de nem hiszem, hogy az élő szervezet képes megváltoztatni a genetikai felépítését. Szóval akkor meghatározott, miért van az, hogy ha én állítólag, mert nagyon okos lélekbúvárok leszedáltak és rászoktattak egy szerre, ami igazából nem tudom, hogy mit csinál, mert 2 évente tök más információk vannak az interneten. Annyit mindenki állít, hogy erre ez a megoldás... Kéthetente egy injekció, aminek ráadásul egy dózis felett nincs is nagy hatása, és annak a mértével romlik a hatékonysága, minél nagyobb dózisokban adják. Máshol azt olvastam, hogy ez valami mesterséges enzim, ami a segít elbontani a dopamint a sejtközi térből, ahol gátolják a normális működést ha nagyon felhalmozódnak. Nekem vannak természetes módszereim, hogy az elsivárosodást, amit a gyógyszer okoz kezelje, ezért bűnöző vagyok. De működik, megvan a magam kis világa, és próbálok boldogulni. De mielőtt bárki bármit mondana a pszichés állapotomról, létezik egy vizsgálat, amiben nagy biztonsággal kimutattak eltéréseket a génerősségben. Nemrég megjelent tanulmányok azt mutatják, hogy a dopamin receptorok D1 és D2 szubtípusai a periferális limfocitákban is kifejeződnek. A dopamin receptor D3 (DRD3) génjének túlműködését találták szkizofrén betegek limfocitáiban és javasolták a betegség diagnosztikai markerének. [Sántha, Miklós és Janka, Zoltán és Szekeres, György (2007) A szkizofrénia diagnosztizálására alkalmas periferális genetikai marker azonosítása = Identification of a peripheral genetic marker suitable for diagnosis of schizophrenia. Munkabeszámoló. OTKA.] Máshol tesztekkel igazolták, hogy a skizofrének között kevésebb az agresszivitás, mint cukorbetegeknél. De én veszélyeztetem az ő gyerekét, és ehhez az ilyen cikkek is hozzájárulnak. Lehet, hogy stressz váltja ki, máshol úgy hivatkoznak rá, hogy korra, nemre, vallásra, világra való rálátástól 1%. A cikk a kezeletlenekről szól. Én küzdöttem és küzdök a szerért, ami megoldást jelent a problémámra, és örülnék, ha kimondanák, hogy genetikai. Mert nem a lélek beteg, hanem az elme. A fizikai hüvely. A sokféle fantázia nem baj, a baj, ha valakinek téveszméi vannak. Én megkérdőjeleztem őket, lassan az évek folyamán, mostanában csak egy finom motor, ami háttérből katalizálja az események. Úgy vagyok vele, a betegségemet fel szeretném használni, a félénkség, a szorongás, a magas fokú rendszerszemélet úgy tűnik az oldalamon áll. Mások szerint ez ömlengés. Vannak vadabb elképzeléseim is egy világról, amilyenben élni szeretnék. Az emberek 90%-át zavarja, abszurdnak tartja. A maradék 10%-ot érdekli, de ha mélységeibe elmondom akkor elidegenítem őket. A barátaim az az 1% akik közül van aki tisztel, de kiakad rám, ha lélekben összetörök. Mégsem zuhanok meg. Küzdelem. Belűről sem egyszerű.

Ajvé!!!! Mint Mary Poppins? Egyik kedvenc filmem, nagyon szeretem.Különösen a kéményseprők táncát.

Én a mai napig nem tudom, hogy tényleg beteg vagyok-e. Nagybátyám diagnosztizáltan skizofrén volt és huszonévesen öngyilkos lett, de ezt csak akkor tudtam meg, amikor 35 körül \"furcsán\" kezdtem viselkedni és anyám némi információt szolgáltatott fogcsikorgatva. Elég sok évig küzdöttem - de soha semmilyen gyógyszert nem voltam hajlandó szedni. Úgy hiszem, túl keveset tudunk még az agyról, hogy vegyileg beleavatkozzunk. Egy ideje jobban vagyok, dolgozom, iskolákat végeztem és végzek - de, ha arról kezdek el mesélni, hogy bele tudok lépni egy képbe és tényleg ott vagyok, fúj a szél meg minden - hát, elakad a társalgás. A gyerekeimmel viszont szerencsére sohasem szakadt meg a kapcsolatom - és ők, tündérmese/lidércnyomás és valóság eszmélési határán nem kérdőjelezték meg, hogy éppen a képben vagyok-e vagy kint.