A testképzavaros férfiakat általában a kényszeres kondizókkal azonosítjuk, pedig sok az anorexiás és a bulimiás is köztük. Pár éve melegnek tartották őket, ma már árnyaltabb a kép: a hajszolt soványság a férfiideállal való szembefordulás vagy az elnőiesedéstől való félelem jele lehet, a kényszeres falásrohamok pedig a düh kiadását szolgálják.

Míg az anorexiás Kate Mossként áll meg a tükör előtt, és Tóth Vera bámul vissza rá, addig az izomdiszmorfiás pont fordítva. Noha alig fér el a foncsorfelületen, mégis úgy észleli, mintha verébtestéből szánalmas ropik türemkednének elő végtagok gyanánt. Az önéheztetők csajok, a torzult testképpel bíró gyúrósok meg pasik, tiszta sor - tartja a közvélemény. Aki azonban hüledezett már Steiner Kristóf bulimiáján, vagy látta a saját apját nejlonzacskókba tekerve rohangálni negyven fokban a focipályán, talán hajlandó újragondolni a leegyszerűsített egyenletet.
Egyre többen vannak

Az evészavarokkal küzdők 10-20 százaléka férfi, és a számarányuk egyre növekszik. Pszichológusok pár éve a férfiak közt még a homoszexuálisok betegségeként tartották számon az anorexiát - vagyis a soványság életveszélyes hajszolása alapvetően a feminin, a saját nemükhöz vonzódó férfiakra volt jellemző a nők mellett -, mára azonban árnyaltabbá vált a pácienspaletta. Míg a '70-es, '80-as évek rocksztárjai a "sex 'n' drugs 'n' rock and roll" életforma, konkrétabban az étvágycsökkentő heroin és kokain miatt őrizték meg az Iggy Pop-os kissráckülsőt és combvastagságot, addig manapság számos szülő csodálkozik el a csemeték negatív vizelettesztjein. Az emós fiúk az anyjukhoz hasonlóan kemény drogok helyett inkább villámdiétáknak hódolnak annak érdekében, hogy az érzékenységüknek és sebezhetőségüknek a csontsovány külalak által is nyomatékot adjanak. Ezek a fiatalok nem egyszerűen "szépek" akarnak lenni, ahogy azt a szupermodelleket utánzó lányoknál tapasztalhatjuk (hiszen a kortárs férfiideál inkább erőteljes, izmos, semmint hurkapálcaszerű). A csont és bőr zenészek, akik a valóságtól való elrugaszkodottságukat és "éteriségüket" cicanadrágokkal és feszes pólókkal is hangsúlyozzák, a fősodor kultúrája elleni lázadást testesítik meg. Aki őket utánozza, egyben a rommá szolizott és szteroidozott, üresfejűnek titulált plázasrácokkal szembeni megvetésének is hangot ad.



Noha szépen gyarapszik az önéheztető, heteroszexuális férfiak száma, azért a bulimia továbbra is utcahosszal vezet. A vissza-visszatérő falásrohamokkal jellemezhető kórkép hátterében egyrészt a nőkhöz hasonló okok húzódnak meg: korai traumák, gyerekkori kövérség, félelem a visszahízástól, stresszkezelési nehézségek és az élsportoló életforma. "Hegymászóként nem volna szabad 55 kiló fölé mennem - mondja egy 37 éves férfi. - Gyerekként azonban megszoktam, hogy ha bármi bánatom volt, a nagymama leültetett maga mellé, elkészítette a kedvenc sütimet, és együtt vágtunk be egy tepsivel a tévé előtt. Ötödikesként már kétszer akkora voltam, mint apám. Nagy nehezen lefogytam, de a mai napig könnyedén elveszítem a kontrollt, ha bármilyen megrázkódtatás ér. Aztán szívathatom magam, amíg visszakúszok a versenysúlyomig."

Dühből esznek

Érdekes különbségek tapasztalhatók viszont a nemek között az érzelemháztartásban. Míg a bulimiás nők elsősorban a haragjuk és az indulataik totális elnyomása, és a megnyugvás átélése miatt zabálnak, addig a férfiak fordítva. Számukra a méreg kiadásával, egy valódi, pusztító küzdelemmel egyenértékű a hűtő kifosztása. "Amíg tömöm magam, egyfolytában a melóhelyemre gondolok - meséli egy néhány hónapja kezelésbe vett férfibeteg. - A csoportban azt mondják a nők, hogy evés közben kikapcsolnak. Én nem: csak pörög a film a fejemben, hogy mi mindent csinálnék a rohadék főnökeimmel és kollégáimmal, ha megtehetném. Aztán egyszerre azt veszem észre, hogy semmi sem maradt abból a töménytelen kajából, amiért vagy húszezret fizettem." Az evést követő bűntudattal is más-más módon birkóznak meg. A több ezer kalóriányi étel eltávolítására szolgáló hashajtózás és önhánytatás jellegzetesen női praktikák, amelyek a "meg nem történtté tevés", az idő kerekének visszafordítása szolgálatában állnak. A férfiak a torkukban vájkálás és a vécé fölé görnyedés helyett inkább a napi több órás, kényszeres edzések mellett teszik le a voksukat - ami miatt viszont gyakran minden egyéb tennivalójukat elhanyagolják a munkától a szerelmükkel való színházlátogatásig.



A bulimiás férfiak az anorexiásokkal ellentétben nem szeretnének Nicole Ritchie-vel vetélkedni, de Arnold Schwarzeneggerrel sem. Bár a legtöbbjük kétszer olyan hájasnak ítélte magát egy tesztben, mint amilyen a valóságban, de az ideáljaik szempontjából átlagosnak tekinthetők (tehát a saját méreteik torzított észlelésétől függetlenül sem a kóros soványság, sem az irreális izomtömeg nem hozza lázba őket). Azt mondhatnánk, hogy elsősorban a kövérség kerülése tartja fenn a testsúllyal való kényszeres foglalkozást a kirobbanásszerű zabálások szüneteiben. Pszichoanalitikusok szerint a "zsírfóbia", a kerekded formáktól való irtózás a homoszexuálissá válástól való tudattalan félelem kifejeződése volna, kortárs pszichológusok azonban a "nővé alakulástól való rettegéssel" érvelnek. Ha tekintetbe vesszük, hogy a "nőies", puhány, törékeny férfiakat milyen büntetések sújtják napjainkban - a férfiasság megtagadásától a "lehomokosozásig" -, akkor alighanem láthatunk némi rációt a bulimiások szorongástartalmaiban.

Ha pedig összevetjük, hogy az evészavaros férfiak képtelenek bánni az érzelmeikkel, ugyanakkor félnek a "nővé válástól" is - és a "nőieset" hagyományosan az "érzékenységgel" azonosítjuk! -, akkor alighanem az érzelmektől való félelemnek is lehet némi szerepe az indulatok nyers, pusztán a zabálás általi kiürítésében. Aminél a nőies, finomabb oldaluk elfogadása és integrálása a személyiségbe mégiscsak kecsegtetőbb perspektívának tűnik.