A gyermekek őszinték, mindenben... még tiszták, ez a legszebb bennük. Aztán elég hamar felnőtté válunk, s kevesen maradunk ilyennek.. De azt hiszem, jobb későn, mint soha.

Nakayama... Semmi baj, nekem amúgy is ilyen a lelkem, könnyen meghatódom az ilyen kedves történeteken... Természetesen velünk és a gyerekeinkkel is megesett jó pár olyan aranyos, vagy mulatságos dolog, amit azóta is szívesen emlegetünk..

Katkamanó! Nem szerettelek volna megríkatni, elnézést érte. Varga Domonkos írt egy könyvet a csemetéiről, Kutyafülűek címmel. Mindannyiunknak, akik gyermeket nevelünk, van sok-sok kutyafülű történetünk a tarsolyunkban. Nos, ez egy kis történet az enyémből.

Nakayama...Ez egy fájóan édes, aranyos történet, de nem ér engem most ezzel megríkatni!

Van egy munkatársnöm aki már mindenkit megsértett megszólt beárult a fönöknek ,majd a másik főnöknek,volt akit telefonon fenyegetett meg ,volt akinek reggeli közben súgta a fülébe hogy kicsinálja.Sokan már felmondtak azok közül akivel egy műszakban dolgozott vagy átkérik magukat a másikba ,mert mindennap gyomorideggel érkezett ,és hazáig sírva ment.Megszólja azért ha sovány ha teltebb ,milyen a haja ,meddig ér a nadrágdereka.Szóval aki elmegy elötte mindenkiben talál hibát.Hogy lehet az ilyennek megbocsátani.?Már szinte senki nem szól hozzá ,de megvan róla győződve hogy ő a valaki,nélküle a gyár leállna.Közben nemveszi észre ,hogy a sok gonoszság kiül az arcára ,ami mindennap csak egyre ráncosabb ,látszik rajta ,hogya lelke gonosz.Törtet hajt és senkit nem néz emberszámba mindenkin átgázol.Volt egy jó főnökasszonyunk akivel késöbb barátnősködni kezdett, de őt teljesen eltérítette a normális iránytól kihasználta ,magamellé állította és már ketten csinálják tovább a cirkuszokat.Nagyon sajnáltam akik miattuk mentek el mert nem nekik kellett volna.Hogy lehet ezt elfelejteni ?Most kap 28-ezer ft-ot.ez meg vagdalózik magával tovább ,és várja hogy ki legyen a következő akibe beleköthet.Volt olyan amikor egy héten át a főnökünk irodájában sorakoztunk minden nap miatta,szörnyű hét volt!Akkor elakarta tölünk a 7-ezer ft-os jutalmat vonatni,mert ö nemkapott.,mert volt táppénzen.Minden héten rosszul lesz úgy csütőrtökőn ,de már pénteken egészen biztos.Hát hogy dolgozna ö péntek este, akkor hogy megy a buliba.A szinitanoda tanulhtna töle úgymegtudja játszani a rosszullétet ,átvágni mindenkit hogy az már művészet.ennek nem lehet megbocsátani aki ilyen.Nagyon haragszunk rá

Megbocsátás Csak a gyermek tud igazán megbocsátó lenni. Olyan elegánsan, és nagyvonalúan képes felülemelkedni az őt ért sérelmeken, bántásokon, hogy megszégyenülhet a felnőtt ember! A rend, a tárgyak mindig ugyanarra a helyre való pakolása az elsődleges feladat, amit meg kellett tanulnunk. A vakoknak a rendszer a legfontosabb dolog a világon, s ezt közösen kell kialakítani, úgy, hogy az egész életén keresztül jól szolgálja a kényelmét, és tudását. Nem akartam kicsi fiam kiszolgálójává válni, így már ekkor alakítgattuk a saját rendszerét, ami a mai napig működik. Pl.: a szekrényében a ruhák elhelyezkedése: nadrág, mellette pulóver, mellette ingek, majd pólók. A fehérneműs fiókban pedig: alsónadrág, zokni, mellette pizsamák. A játékos polcán is „rendnek” kellett lenni, hogy mindig megtalálja azt, amivel játszani szeretne. A magnókazettákkal nem volt gond, azt a füléhez emelte, megrázta, s megmondta, mit tartalmaz. A mindent mindig ugyanoda alapelvvé vált nálunk. A konyhafelszereléstől kezdve az ágynemű huzatig bezárólag mindennek állandó helye van, így fiamnak ma már nem kell semmit magyarázni, hogy mi hol van, elég a feladatot elmondani, s önállóan elvégez bármit.(Mosogatás, ágyhúzás, hajtogatás, vasalt ruhák elpakolása, stb.) Jánoska öt éves volt, Maya mászó korszakát élte, reggeltől estig másból sem állt az életem, mint kakis feneket, és taknyos orrot törölni. Az éjszakám Mayani fogzása miatt nem volt zavartalan, így a rendrakást Janának maradt. Ebben az időszakában egyre kevesebbet segítettem neki, önálló feladatokat adtam, kezdtem kialakítani benne a rend fontosságát, ösztönözve a saját igény kialakulását. Jana ugyanolyan kisfiú volt, mint látó társai, nem mindig azt tette, amire kértem, hanem sokszor azt, amit ő akart. Mint az öt éves gyermek, akinek már van egy kis rálátása a világ dolgaira, van önálló akarata, s az nem mindig egyezik az enyémmel. Ebéd előtt legalább ötször kértem, hogy pakoljon össze, amit azért sem tett meg. A gyermek ilyen. Nem jó, vagy rossz: gyermek. Mérges lettem, s ráveszekedtem: ha nem teszel rendet öt perc alatt, le is út, fel is út, mehetsz szolgálni, három nap egy esztendő, majd csak kitelik! Jó idő volt, nyitva volt az ajtónk, Nyugodt voltam, hiszen a külső folyosóajtót minden család kulcsra zárta, a magunk, s gyermekeink védelmében. Tettem a dolgom, míg a nagy csendre megszólalt bennem a vészjelző. Keresem a fiacskám, sehol sincs. Szaladok a szomszédhoz, nála sincs. Döbbenten vettem észre, hogy a folyosó ajtaja nyitva. Idős szomszéd nénink elfelejtette kulcsra zárni! Megállt bennem a lélegzet: pici a fiam, vak is, mi történhetett, hova lett? Elrabolták? Eltekergett? Szomszédol? Rendesen bepánikoltam. Az ember ilyen helyzetekben mindjárt a legrosszabbra gondol. Kiabálásomra összeszaladtak a ház lakói, mindenki Janikám kereste. Mint az űzött vad, rohantam az utcán, talán az anyai szív súgta meg, merre induljak. Nem messze tőlünk egy autószerelő műhely volt, s látom, hogy az egyik munkás kisfiamat kézen fogva, ballag az utcán hazafelé. Fiam karján lóg a gaj-gaj takarócskája, kedvenc játéka,- mazsola malaca –kezében, hóna alatt fél pár kiscipő. Az ölembe kaptam az én kis szökevényemet, agyonpuszilgattam, s kérdem, hol tekeregtél, Manócska? Mire Ő: elmentem szolgálni, mert nagyon megharagudtam rád, de már hazajövök, mert kitelt a három esztendő. A Jóisten vigyázott a fiamra. A fiatalember, aki hazahozta, elmondta, hogy az udvaron dolgozva figyeltek fel az utcán egyedül ballagó fiamra. Látásból ismertek bennünket, tudták, hol lakunk, s mindjárt felügyelet alá vonták a fiamat. S mivel komoly szándékkal közölte, hogy szolgálatot keres, hát megengedték, hogy egy kicsit lomoljon a műhelyben, majd kis idő múlva szóltak, hogy lejárt a szolgálat, ideje hazamenni. Kicsi fiam ekkor már örömmel indult haza. Ebéd után lefektettem gyermekeimet, és Manócskához odahajoltam még egy pót- puszira. Gondoltam, a délutáni ébredés után azért megdorgálom egy kicsit. Minden szándékom odalett egy pillanat alatt, ugyanis a következőt mondta: Na jól van, én is adok puszit! Már nem haragszom, megbocsátok! Tanuljunk mi, felnőttek a megbocsátás képességét gyermekeinktől.

Az a baj, hogy észre sem veszi az aki megbántott, mit tett. Ő támad:mit vagy úgy oda ezen a kis apróságon? Nem érti, hogy esetleg olyan mély sebet tép fel, ami azután nagyon nehezen gyógyul be,ha egyáltalán begyógyul.Ilyenkor ömlik a genny a sebből, és olyanokat is egymás fejéhez vágunk,amit nem kellene.Mindkét fél konokul kitart saját igaza mellett /nem igaz hogy Neked ez ennyire fáj,nem is úgy gondoltam,ez eszembe sem jutott, rémeket látsz stb/, a másik pedig nem győzi a sebeit nyaldosni.És azután szép lassan elhidegülünk egymástól.Már rég nem működik a kapcsolat, de valami még összetart /gyerek ,nincs hova elmenni, fizetni kell a lakástörlesztést/, és éljük a társas magányban élők borzasztó hétköznapjait.

Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! szól a tanítás. Az az ember, aki nem szereti magát, nem tud magának megbocsátani. Nem tud a felebarátnak sem megbocsátani.S elindul egy folyamat:: az elsívárosodás folyamata. Belül magányos lesz, üres, és hamis. A megoldás csak egy lehet: meg kell tanulni szeretni magunkat! Azért olyan sivár a mai világunk, mert a legfontosabb kötőanyag hiányzik belőle: A SZERETET!

Ez az egész egy faramuci helyzet. Mert többnyire úgy van ez, mint ahogyan a cikkben is példaként a nagymama és az unoka esete, hogy csak az a fél tud bocsánatot kérni, illetve megbocsátani, amelyik tényleg képes erre. A felvázolt szituban a nagymama erre szinte biztos,hogy képtelen, mivel meg sem fordul a fejében - mert már annyira mélyen régen elromlott valami -, hogy igazából neki kéne megtennie. Tehát csak az úgymond \"egészségesebb\" fél tudja ezt megtenni, holott nem is neki kéne igazán. Ő csak szemet hunyni tud a történtek felett, átsuhanni felette, másképp nézni mindent. Egy ilyen kialakult szituban, mint a cikkben, attól, hogy megbocsát a nagymamának, még ugyanaz marad a helyzet, csak épp másképp kénytelen látni az egészet..És inkább ez az, ami nehéz, nem a megbocsátás maga, én így látom. Szerintem egy szakember csak addig kell valakinek, amíg ezt az egészet egyedül nem tudja feldolgozni, vagy mert annyira el kell mondania valakinek, egy kívülállónak a problémát, hogy már másnak nem tudja - pláne, ha az a gond épp a családon belül van, mint sokszor. A végső döntést úgyis mi hozzuk meg, és ez bennünk dől el, nem másban, s nem mástól függ.

Lehet benne valami igazság...Én mindig is úgy gondoltam, hogy a saját lelki nyugalmamat bolygatnám meg azzal, ha haragot tartanék bárkivel, ezért nem is teszem. Soha nem sértődöm meg és ha bármi bajom van azonnal tisztázom az illetővel. Olyan azonban velem is előfordult már, hogy emberileg csalódtam valakiben és ebből elég egy alkalom is azzal örökre végeztem, hisz a jellemhiba nem gyógyítható , tehát adandó alkalommal újból kerülhet az illető olyan helyzetbe és ismét csalódást okozhat.....Nos valószínűleg ezért nincs szükség a megbocsájtásra nálam ,mert nincs kinek megbocsássak, hisz nem haragszom senkire..

Két éve találkoztam egy barátommal, akit idén volt tíz éve, hogy ismerek. Igazából az idén bocsátottam meg neki a lelkem mélyén és a legcsodálatosabb perceket éljük át együtt, sokkal klasszabb, tisztább, okosabb, szeretetteljesebb ember, mint gondoltam! Annyi boldogságot és örömet hozott az életembe, hogy az még a családi életemre is jó hatással van, nagyon pozitívan! Tehát mindenkinek csak ajánlani tudom a megbocsátást!