Munkamániásnak címkézünk a munkahelyen mindenkit, aki a legkisebb jelét is mutatja annak, hogy szereti a feladatát, szó nélkül képes bennmaradni túlórázni, hétvégén is hivatalos telefonokat intéz. De arról, mit takar valójában a klisé: munkamánia, betegség-e ez egyáltalán, csak halvány sejtéseink vannak.

"Már évek óta éreztem, hogy valami nincs rendben. A férjem munka után épp hogy csak köszönt, aztán képes volt hajnalig fennmaradni és az aktákat bújni - meséli Anita. - Rengeteget túlórázott, csak a munkáról volt hajlandó beszélgetni, feszült volt és ingerült. Hiába kértem, nem volt hajlandó még hétvégén sem megválni az e-mailek állandó nézegetésétől, hátha egy fontos ügyfél épp akkor ír. Ekkor fordultunk pszichológushoz." A pszichológus pedig megállapította: munkaszenvedély-beteg a férj.
Ez a betegség nem önálló kórkép, sok más ismerős függőség mellett a szenvedélybetegségek körét gazdagítja, így találóan illeszkedik rá az Amerikában ráaggatott kifejezés: workaholism. Bár a szó szoros értelmében köze sincs az alkoholizmushoz, mégis a munkalkoholizmus nevet kapta, hiszen a többi addikcióhoz megszólalásig hasonló tünetek zilálják szét a beteg amúgy sem egyszerű hétköznapi életét. A különbség csupán annyi - és épp ez adja a probléma magját -, hogy a szer, ami a függést kiváltja, egy társadalmilag elfogadott, megbecsült tevékenység, maga a munka.

Nem is hatékonyak

Az intő jeleket nehéz lenne figyelmen kívül hagyni: a rengeteg túlóra (akár hétvégén is), a szakkönyvek, jegyzetek fenyegető garmadája az éjjeliszekrényen, a lelkiismeret-furdalás minden apró időcsúszás esetén, a feszült, türelmetlen magatartás állandósulása, az ezek szoros közelségében és eredményeképp megjelenő teljesítményromlás, a saját alapvető szükségletek elhanyagolása mind arra mutat, hogy kóros munkamániás az illető. Ezek tükrében nem véletlen, ha belső motivációival ellentétesen a munkalkoholista személy nemhogy hatékony része nem tud lenni a cégének, de még veszteséget is termel. Hiszen kivétel nélkül túlvállalják magukat, alig esznek, keveset alszanak, állandó zaklatottságukban rosszul gazdálkodnak az idővel, sőt gyakrabban betegek.



Bár látszólag rossz bőrben vannak, és környezetüket is az őrületbe kergetik, többnyire észre sem veszik, illetve nem tudatosítják, milyen sokat dolgoznak. Amíg az emberek túlnyomó többsége egész évben a nyarat várja, őket alig lehet kicipelni sétálni a Margitszigetre. Ha "véletlenül" mégis szabadságra mennek, olyan elvonási tünetek jelentkezhetnek náluk, mint idegesség, depresszió vagy túlzott ingerlékenység. Ugyanakkor az is igaz, hogy a vakáció mint rizikófaktor, egy idő után egyre kisebb veszélyt jelent, hiszen ez a szenvedély a társas élettől való teljes izolációt harcolja ki magának.

Nem menedzserbetegség

Az okok szerteágaznak, a problémát szülheti számtalan külső tényező, mint a piaci verseny, az anyagi haszon, vagy a ranglétra következő fokának elérése, amely határozatlan idejű, gőzerejű munkára sarkallja "áldozatát". Mégis, egyre inkább úgy tűnik, a "hiba" főleg a személyiségben keresendő, olyan háttérfaktorokkal a tarsolyban, mint magánéleti problémák és az üresség érzése. Sok esetben önértékelési problémákkal küzdő, versenyorientált személyről van szó, aki úgy érzi, munkája révén emelkedhet fel és érheti el a várva várt elismerést és elfogadást. Mikor kiborul a bili, és a túlzásba vitt munkaszenvedély a teljesítmény rovására megy, az önértékelési problémák nagysága ugrásszerűen megnő, hiszen ne felejtsük el: olyan személyekről van szó, akik saját érékeiket kizárólag munkájukon át észlelik és határozzák meg.

Tipikus hiba azt gondolni, hogy menedzserbetegséggel nézünk farkasszemet. Kétségtelen, a felsővezetők negyede a munka rabja, ez a szenvedély mégsem olyan válogatós: munkafüggő lehet egy államvizsgára készülő egyetemista és egy nyugdíj mellet dolgozó nagymama is. És ha már a munkamánia valakit rabul ejtett, akkor illene szabadulni is, hiszen túl a függő önmagának és környezetének okozott pszichés szenvedésén, számos organikus szövődmény megelőzését is jelentheti az idejekorán érkező felismerés és kezelés. Az állandó stressz hatására ugyanis a szervezet és az idegrendszer képes összeomlani, kimerültséggel, pánikrohammal, esetleg depresszióval segítséget hívni, vagy egy súlyos gyomorfekéllyel, infarktussal jelezni: ne tovább. A gyógyulás első lépése a belátás lenne, azonban jól tudjuk, annak elfogadása, hogy saját életünket nem tudjuk egyensúlyban tartani, hogy egy fölénk növő szenvedély vette át az irányítást, felettébb nehéz.

Minél előbb kell lépni

Nagy és eleinte hálátlannak tűnő feladat hárul ilyenkor a hozzátartozókra. Az ő feladatuk, hogy leüljenek, és egy nyugodt délután szembesítsék a "beteget" életmódjának pusztító és számukra elfogadhatatlan mivoltával. A "hagyjuk rá" morál helyett ragaszkodniuk kell pár nyugodt, munkamentes estéhez, közös, mobil- és internetmentes programhoz. Bár a pszichológusok sok esetben viselkedésterápiát, a feszültség levezetésére hatékonyan alkalmazott szabadidős tevékenységeket, aktív sportot javasolnak, módszerként leghatékonyabbnak a prevenció tűnik, hiszen csírájában kell elfojtani a problémát - így oldható meg, hogy a beteg a legkisebb maradandó sérüléssel léphessen ki szenvedélyéből.



Sokat segítene - bár a betegségtudat hiánya miatt általában nem megvalósítható - az első tünetek észlelésekor történő konzultáció egy szakemberrel, a későbbi súlyos zavar megelőzése érdekében az életvezetési problémák átbeszélése, és új, élhetőbb stratégiák, megfelelő munkatempó kialakítása a mindennapokra. A cél az lenne, hogy a páciens felfedezze magában saját értékeit, és többé már ne a munkájától, elért eredményeitől vagy presztízsétől függjön önbecsülése. Az út azonban, ami idáig vezet, hosszú és nehéz, ahogy minden függőségből való kilépésre irányuló törekvés.