Le a kalappal az ilyen Emberek előtt! Ilyen súlyos esetekben egyébként mindig eszembe jut az eutanázia lehetősége. Tényleg nem (csak) a halál elborzasztó, hanem az addig tartó szenvedés is -akár szeretteinkről, akár ismeretlenekről is van szó. (Mindkét szülőm elhunyt már, mindketten betegségben. Mai napig zokognom kell, hogy Édesanyám mellett nem voltam ott az utolsó pillanatában. Ő sajnos kórházban halt meg, de szerencsére jó kezekben volt. Édesapám még utolsó erejével hazakérte magát, és nagyon jól tette. Bár rákos beteg volt, ahogy lehetett, láthatóan fájdalom nélkül, békésen halt meg. Ha van mód ily módon elbúcsúzni, könnyebb aztán a gyászt feldolgozni is, az a személyes tapasztalatom.)

Kedves Hozzászolók! Többen azt írtáltok hogy manapság nem tudunk a haldokló Szeretteink melett lenni,amikor elemennek. Ezt meg kell cáfolnom,tavaly történt a tragédia,Down-szindromával született Kisfiamnál súlyos szívelégtelenséget fedeztek fel az orvosok,amikor megtudtam, éreztem hogy nem sokáig lehet köztünk. Egy pillanatig nem volt kérdés számomra hogy mit kell és akarok tenni. Nem vagyok jómódú és a pénz soha volt meghatározó az életembe. Pistikém több mint 1hónapot töltött kórházban én pedig reggeltől estig vele voltam csak aludni jártam haza.Amikor haza hoztam a kórházból a nap 24óráját vele töltöttem,beköltöztem a szobájába. Három hónapig tartott a szenvedése az utolsó hetekben már sokat éjszakáztam mert úgy szenvedett hogy Ő sem tudott aludni. Juli.14-én ismét kórházba kerültünk,akkor már azt mondtam a kezelőorvosának hogy csak akkor hagyom ott, ha éjjel is vele maradhatok, természetesen maradhattam.Harmadik nap közölte az orvos hogy nem tud segíteni a negyedik nap de.9óra 20perckor megállt a szíve,karjaim közt halt meg,még most is nagyon fáj,tettem ezt úgy hogy nem érzem magam sem álldozatnak sem mártirnak,mert nekem ez a legtermésztesebb volt! Senkit nem szeretnék megbántani, de ha nagyon akarjuk megtudjuk oldani hogy lehetőségeink szerint segitsünk a Halldoklónak,nekem is van munkahelyem,én a Háziorvos segítségét kértem és kaptam,táppénzre írt, igaz abban a lelkiállapotban képtelen lettem volna dolgozni! A cikkben szereplő Hőlgynek minden elismerésem,tiszteletem és azoknak is akik ilyen ápoló/gondozó munkát végeznek,kívánok Nekik sok erőt,egészséget hogy minél tovább segíthesennek azoknak akik rászorulnak,és remélem ha majd egyszer Ők szorulnak a segítségre, lesznek követöik! Ui.PISTIKE tavaly augusztusban lett volna 20éves!

Meghatott ez a történet, a végén a hölgy történetén el is pityeregtem magam.. és ahogy említette Polcz Alainet, eszembe jutott, hogy mennyire emlékeztetett ez az interjú a vele készült utolsó tévés interjúval. Pedig itt nem hallottam a szavakat... Sok-sok ilyen emberre volna szükség. Bár itt olvastam itt most rossz tapasztalatot is, Kabala, hidd el, biztos vagyok benne, hogy az ápolónők, asszisztensek nem véletlenül választják ezt a hivatást és segíteni szeretnének.. Bizony el tudom képzelni, hogy az ember egy idő után azért megcsömörlik, lehet, hogy épp egy rossz napot fogtál ki, ezt sajnálom.. Az én nagymamám, amikor meghalt, már szintén annyira legyengült és képtelenné vált az önellátásra, hogy kénytelen volt beleegyezni abba, hogy kórházba vigyük őt. Egyébként a hely szép volt - budai kórház fenn a hegyen -, de a körülmények sajnos ott is borzasztóak voltak, nem cserélték a vizeletet, állandó emberhiánnyal küszködtek, a mamának ellopták a sétabotját (!), stb.. És arra jöttem rá, hogy ez úgy igazán csak nekem szörnyű, akkor.. Neki már csak az számított, hogy mielőtt elment, mindenki meglátogatta, mindenkitől el tudott köszönni, és így csendben, szépen ment el, az arca kisimult volt. Persze, méltóbb volna, ha a rendezett és tiszta körülmények mást engednének láttatni, hiszen mégsem az otthonában ment el ő sem.. De az ember közelsége fontos ilyenkor, nagyon.

Zizi, egyetértek az általad leírtakkal, és köszönöm az elismerő szavaidat

MInden tiszteletem és elismerésem azoké , akik a mai konyöklös-taposós, sokszor lélektelen világban ilyen munkát vállalnak.

Cikkíró! Hihetetlen, hogy pont olyan témákra buknak az emberek, amire nem is gondolnánk. Ezt nem rosszindulatúságból írom, de ez van. A könnyedebb műfaj jobban felkelti az emberek fantáziáját. Viszont az elmúlás szomorú és végleges. Nem igazán szeret belebonyolódni ebbe a témába senki sem. Mert olyan félelmetes, olyan misztikus is egyben. Én nagyon is megértem, ha sok ember elzárkózik a hozzászólásoktól. Egyébként nagyon szépen megírtad a cikket. Én elismerésemet nyilvánítom ki neked.

Kedves Costa, bár valamelyest a kommentek viszonylag kevés számából is lehet következtetni arra, hogy ez nem "sztártéma", jó, hogy közéjük került a tiéd is, mert megható és szép! A cikkíró

Hatalmas lelki erő kell ehhez. De szomorú, hogy a családoknak egyszerűen nincs lehetősége ápolni vagy legalább elbúcsúztatni a haldoklókat. Igaz, a gyerekeikre és saját magukra sincs idejük az embereknek. Ebbe betegszenek bele.

Nekem nincs jó véleményem róluk. Amikor elmentem hozzájuk, mert Édesapám nagyon beteg volt, csak néztek rám, hogy miben tudnak segíteni. Igazából nem tudtam, mert még soha nem volt szükségem a segítségükre. Minden esetre elmondtam, hogy Apukám velem van otthon, én ápolom és igazán én sem tudom miben lehetnek a segítségemre, ezért jöttem, hogy ezt most megtudjam. Nem szívesen vittem kórházba, mert olyan lepusztult körülmények voltak az István kh-ban, amit el sem akarok most sorolni. Azért volt időnként kórházi ápolásra szüksége, mert teljesen legyengült a szervezete, infúziókat kellett kapnia és a vizet is, ami nagy mértékben felhalmozódott a testében, házilag már nem tudtuk kihajtani. Hely persze nem volt. Kijött egy ápolónő, aki - ugyan nem a szobában, ahol Édesapám feküdt, de nyitott ajtónál - rögtön közölte, hogy már "nem fog sokáig tartani", nagyon rövid idő alatt vége lesz, ő már sok ilyet látott. Csak a fájdalom tartott vissza, hogy nem rúgjam ki azonnal, és kértem, ha lehet, maradjon csöndben, mert nem szeretném, ha Apukám meghallaná. Egy szó mint száz, nekem sem lelkiekben, sem fizikálisan nem segítettek, pedig nagy szükségem lett volna egy tényleg hozzáértő és empatikus szervezetre a nagy bajban.

Kedves Costa! Nem mindegy, hogy az embert hol éri utol a végzet emberi, vagy embertelen körülmények között hunyja le a szemét örökre. A kórházakban, sajnos láttam már sok embert meghalni, ami nem méltó senkihez, hiszen ott egy ember élet nem sokat jelent. Nincsenek rá tekintettel, nincs aki ott üljön mellette, vagy csend legyen körülötte. Ahol élek itt is jó lenne egy Hospice Ház, és olyan ápolók lennének benne mint az édesanyád. Komolyan meghatódtam, mert ahogy az ember felett telik az idő, rádöbben mit jelenthet egy olyan környezetben elmenni, ahol a nyugalom szigetéről, egy másik dimenzióba érkezik. Tisztelettel: zizi

Sajnos a mai pénz orientált világban , amikor mindent a vagyon határoz meg, már az emberség , mint olyan teljesen értékét vesztette.Nem becsülik a meg a gyerekek, a szüleiket , aki esetleg az esetek sok százalékában az egész életüket , az ő felnevelésükre szánta. Csak az élet végén vagy , jobb esetben még kicsit előtte, kezdjük belátni , mennyire nem a pénz, ami a legfontosabb, az életben.Mert akkor nem lennének dúsgazdag hírességek , akik önmaguk vetnek véget az életüknek, ha csakis a pénz határozná meg ,a boldogságot.

A téma, a személy, nem ismeretlen előttem. A fia vagyok, és tudom, mennyi fájdalmas és nehéz dolgon megy keresztül nap mint nap az édesanyám. De azt tudom, hogy még egy ember, akinek ekkora szíve, és lelkesedése a hivatása, és segítőkészsége mellett ami neki megadatott, kevés embernek van. A többi munkatársátnak is, és családtagjaiknak is a legmélyebb tiszteletem, mivel tudom, hogy ők is miken mennek keresztül. Én csak azt kérem, sokáig tehesse azt, amit teljes szívéből szeret. Lelje boldogságát még sokáig abban amit csinál és adjon neki erőt a Mindenható, a rengeteg megmérettetésben, hiszen előttem, a családja előtt, és még sok ember előtt már bizonyított. Remélem, egyszer Te is visszakapod azt a sok szépet, és jót, amit TE okoztál másoknak, és nekünk. Fiad

Megható a téma. Az ilyen munkához nagyon nagy empátia kell, és erő meg kitartás. Minden elismerésem ezeknek a dolgozóknak. Mivel kötetlen munkaidőben dolgozom én is elápoltam a nagymamámat. Közel egy évig lestem minden rezdülését és kívánságát, ő is rákos beteg volt. És amikor elment olyan hiányérzetem támadt, majd bele pusztultam a fájdalomba. Már sírni sem tudtam, éppen ezért a temetésén sok embertelen ember megkérdezte tőlem, nagyon sajnálhattam, mert egy könnycsepp sem gördült ki a szememből. Persze hogy nem, mert tele voltam nyugtatóval. Volt még egy számomra igen fájdalmas eset, amikor többek között kórházban feküdtem, körülöttem idős, magatehetetlen nénik voltak. Az egyiket oxigén palackoztak, a másik állandóan maga alá piszkított, és nem volt elég nővér éjszakára. Én láttam el őket, és szívesen tettem, mert annyira magatehetetlenek voltak. Amikor jött az éjszakai orvos körbenézni, azt kérdezte tőle, a hozzátartozójuk vagyok e? Igen feleltem ott fekszem a legbelső ágyban mint diabéteszes. Volt egy másik eset is, amikor saját felelősségemre hazakéredzkedtem, betoltak egy halálán lévő nénit, éppen a mellettem levő ágyra tették. Ő szegény felém fordúlt és rámhányta a máját. A hozzátartozója, a lánya már akkor is tudta, hogy az utolsó stádiumban van, mégsem hagyta otthon a szerencsétlent nyugodt körülmények között meghalni. Na és utánna levetettem a hálóingemet, szépen átöltöztem és a saját felelősségemre elhagytam a terepet. Az már nekem is sokk volt.

hát én is csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz. belegondoltam, hogy ez egy olyan hely, ahol a betegek közül mindenki meghal inkább előbb, mint utóbb....iszonyatos és szomorú. rázott a hideg miközben olvastam

Legmélyebb tiszteletem az összes önkéntes ápoló/gondozó felé... Sajnos, a nagymamám 1 hónapja hunyt el iszonyatos fájdalmak és kínok között, daganatos betegség miatt. Az orvosok megmondták nekünk, hogy nem gyógyítható, így műtőasztalra sem fektették, olyan stádiumban volt már, amire azt mondták, hogy már csak a fájdalmát tudják csillapítani. Ehhez viszont nem kellett kórházban feküdnie, s mivel ő is haza akart menni, s hely sem volt neki a kórházban, így hazaküldték, és a család figyelt rá. A fájdalomcsillapító tapaszokat mi is fel tudtuk ragasztani a karjára, viszont pelenkázni, mosdatni, etetni (gyomorrákja volt, így egy, az orrán levezetett csövön lehetett táplálni) nem tudtuk, mert ilyesmihez nem értünk. Egy Hospice gondozónő járt ki Hozzá, aki hihetetlen kedvességgel, óvatossággal, figyelemmel bánt Vele, mintha ő is a családunk része lenne, és ugyanúgy aggódna a Nagyiért, mint mi... Azokban az esti órákban is kint volt a gondozónő épp, mikor hirtelen a legnagyobb fájdalmak törtek a Nagymamámra... Ő sem tudott segíteni már, kihívta az ügyeletes orvost is, aki szintúgy tehetetlen volt, végül mindketten hazamentek. Másnap reggel jött ismét a Hospicetól a gondozó, s épp akkor ért oda, mikor a Nagyit elvitte a halottaskocsi. Ő is megkönnyezte. Mindent megköszöntünk neki, nagyon hálásak vagyunk, mindenért, amit a Nagyimért és értünk is tett, merthogy a mi lelkünket is támogatta... Egy szó, mint száz, az összes önkéntes betegápolót tisztelnünk kell, több ilyen jó lelkű és önzetlen ember kellene erre a világra.

Nagyon szep cikk, megfogott. Jo lenne, ha tobb ilyen hospice haz is letezne, ha minden korhazban biztositani tudnak ezt a fajta ellatast is... Kicsi voltam, de meg emlekszem az apai nagypapamra... Alig ismertem, es mar akkor is csak a magabol kifordult, alkoholtol elbutult enjet, de borzasztoan rossz volt latni a korhazi elfekvoosztalyon, es utana a lelektelen oregek otthonaban... Sajnos nem tudtuk magunkhoz venni sem mi, sem apam testverei... Ennel kozelebbi az anyai nagymamam, aki sok szenvedes utan tavaly nyaron hagyott itt minket. Sajnos ot is egy korhazi belgyogyaszati osztalyon erte a halal, mert az Alzheimer-korral, a diabetesszel, keringesi problemakkal es a hirtelen fellangolt, nagyon sulyos arthritisszel nem tudtuk otthon ellatni, folyamatosan felugyelni, mivel a szuleim dolgoznak (apam raadasul harom muszakban), en pedig akkor meg egyetemre jartam delelott es edzokent dolgoztam delutanonkent... Raadasul erte meg feleslegesen kuzdottek is... Az orvosok is tudtak, ha vissza is hoztak volna, ugyanugy nem ismert volna mar meg minket, nem tudott volna felkelni, enni vagy inni, csak vegetalt volna tovabb... Megis ketszer ujraelesztettek, keresztulhurcoltak a korhazon, csupan 20 perc szivritmusert... Es sajnos a haziorvosunk (rendkivul lelkiismeretes no, keves ilyen orvost lattam Magyarorszagon) hiaba keresett, nem talalt szamara alkalmas helyet, ahol megfeleloen, de nem egy 10-agyas korteremben lattak volna el.