Címkék: kapcsolat, halál, hospice, interjú, sajgóistvánné

Sajgó Istvánné: Ijesztőbben hat az elmúlás mostanában

Kormos Olga
2009. I június I 17.

16 komment Betűméret növelés Betűméret csökkentés Küldés e-mailben Nyomtatás

A gyász jelentősége hanyatlik: halottainktól nem búcsúzunk, távozásukat nem könnyítjük meg, és nem is dolgozzuk fel. Sajgó Istvánné nyugdíjazása óta, két és fél éve dolgozik a Budapest Hospice Házban, amelynek munkatársai ezeknek a feladatoknak az oroszlánrészét vállalják át a haldoklók hozzátartozóitól. Interjúnkban mindennapjairól beszél.


hirdetés


A Budapest Hospice Ház már az épületével is emlékeztet az élet körforgására, valaha ugyanis bölcsődeként funkcionált. Míg a gyönyörű mediterrán belsőkertet egykor gyerekzsivaj töltötte meg, addig most az élettől itt búcsúzó betegek nemigen törik meg a természet csendjét. Sajgó Istvánné, Irénke két és fél éve végez itt önkéntes munkát az életük utolsó szakaszához érkezett betegek mellett.

hirdetés

hirdetés


   
Női Lapozó: Köthető-e bármilyen előzményhez az, hogy önkéntes hospice-munkát vállalt?
Sajgó Istvánné: Tizenkét évvel ezelőtt a férjem daganatos beteg lett - szerencsére azóta jól van -, hét éve pedig engem műtöttek mellrákkal. Az eltelt idő alatt sok mindent megtapasztaltam, a férjem küzdelmét a betegségével, az ijedtségemet a diagnózisom hallatán, a saját szorongásomat a rendszeres kontrollvizsgálatok alkalmával, az egy hónapos sugárkezelésemet és küzdelmemet és a sorstársaim kínlódását, akikkel a kórház folyosóján találkoztam. Láttam rajtuk az elkeseredettséget, azokat a mélypontjaikat, amelyekből nehéz egyedül kikerülni. Számomra viszont ott volt a férjem pozitív példája, a felépülése, ami nagy lelkierőt adott.

Ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy valakiből önkéntes válik.
- Ez igaz, de bennem akkor fogalmazódott meg, hogy ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit, segíteni kellene nekik. Elhatároztam, hogy ha nyugdíjba megyek, csakis a sorstársaimmal akarok foglalkozni. Ezért be is iratkoztam arra a kétéves tanfolyamra, amelyen gyászmunkát végző csoportvezetőket képeztek ki. Óriási szerencsémre még Polcz Alaine-nél, a hazai hospice-mozgalom alapítójánál végezhettem, aki emberségével, kedvességével nagy hatást gyakorolt rám. Két és fél éve, december 31-én nyugdíjaztak, és januárban már itt voltam a Hospice Házban.

Emlékszik az első napjára itt, vagy az első emberre, akivel kapcsolatba került?
- Konkrétan nem, talán mert pszichiátriai osztályon voltam védőnő, és addig is emberekkel foglalkoztam, így nem volt nagy váltás. Kicsit úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna. Főleg azért, mert az utolsó években kicsit csalódtam a "kinti" egészségügyben, itt pedig annyira más a hozzáállás, olyan családias, emberközeli és tiszta, hogy ezzel visszataláltam oda, amiért én régen a segítő szakmát választottam.
 


Hogyan telik az itt töltött ideje?
- Mikor bejövök, az önkéntesekkel minden szobába beköszönünk, egy-két mondatot váltunk a betegekkel, és ez épp elég, hogy érzékeljük, ki milyen állapotban van, kihez kell visszajönnünk, és ki fordul inkább befelé aznap. A nővérek mindig megmondják, kire kell fokozottabban figyelnünk, kinél mi lehet a segítség. Leülünk melléjük, kicsit beszélgetünk, megitatjuk, ha sétálna, de nehezére esik, tolókocsiban kivisszük a kertbe, majd az ebédnél segédkezünk. Persze előfordul az is, hogy valaki aznap nem igényli a jelenlétünket. Ha nem is akarnak beszélni, a testük beszél helyettük, lehunyt szemmel jelzik, ha kizárják a külvilágot, mert belső magányra van szükségük. Volt olyan lakó, aki elnézést kért tőlem, mert hátat fordított nekem, de én tudom, hiba volna ilyesmin megsértődni, mert épp abban a pózban nincs hányingere vagy fájdalma, vagy épp úgy érzi jól magát. Mindezeket tudomásul vesszük és tiszteletben tartjuk, hiszen utolsó életszakaszukban lévő betegekről van szó.

Mennyi időt töltenek el itt a betegek?
- Változó. Van, aki egy hónapig van nálunk, más csak egy hétre jön, mert a családja gondozza otthon, de erre az időre nem tudták vállalni, mert kimerültek, vagy el kell utazniuk, esetleg az otthoni fájdalomcsillapítást nem tudják megoldani. És van, aki csak két napig lehet köztünk, mert itt éri a halál.

Akár barátság is születhet a betegek gondozása közben?
- Egyik fontos szempont a munkánkban, hogy ne kerüljünk túl közel a betegekhez, hiszen ez egy végső stádiumos betegellátó hely. Bármikor meghalhatnak, és nekünk lelkileg bírnunk kell azt is, ha olykor egy napon két ember megy el. Van olyan, hogy elmúlik egy hét halál nélkül, de itt nem ez a jellemző, sajnos elég gyakran meghal valaki. Bár mindig megérint bennünket valakinek a távozása, az eredeti szakmámból adódóan én elsajátítottam egy technikát, amivel védem magam. Ott olyan élettragédiákat láttam, hogy saját magam miatt már akkor szükség volt erre. Itt a végső búcsúig vezető szenvedés és fájdalom érinti meg igazán az embert, mert nem a halál a borzalmas, hanem az odavezető út. Ezért próbáljuk elviselhetőbbé tenni a perceiket, napjaikat.



A családjukról, az életükről vagy az élet nagy kérdéseiről akarnak beszélni ilyenkor?
- Anélkül, hogy túl mélyre mennénk vagy faggatnánk őket, mi egy emberi támogató beszélgetést folytatunk, mert a lelki gondozás a ház pszichológusának feladata. Egyesek megosztják velünk a problémáikat, mesélnek az életükről, amire mi önkéntesek, ki-ki a saját tapasztalataival, belső értékeivel reagál. Fontos, hogy az önkéntes emberséges, segítőkész és őszinte, és bizonyos fokig tiszta ember legyen, mert a betegek ebben az életszakaszukban hihetetlen tiszták már. Egyébként nemcsak mi adunk szeretetet, sokat kapunk tőlük is. Számunkra ez egy tanulóhely: amit eddig nem tanultunk meg, tőlük megtudhatjuk. De csak az, aki nyitott erre.

Jobban értékeli az életet ön, aki naponta találkozik a halállal?
- De mennyire! Régen, mikor mentem haza a munkából, azon jártak a gondolataim, mi dolgom van még otthon. Manapság sokszor azon kapom magam innen hazafelé menet, hogy ismét meghallom a madarak csiripelését, észreveszem a gyönyörű kék eget, a zöldbe boruló természetet. Kis dolgoknak is örülök. A felnagyított dolgok eltörpülnek, a bosszúságaim átértékelődnek. Ezek oly kicsi dolgok ahhoz képest, ami itt, a ház falai között zajlik!    

Milyen ma a halálhoz való viszonyunk?
- Nagyon más, mint rég. Ma az olyan veszteségeinket sem tudjuk megfelelően elgyászolni, mint például egy válás, a legnagyobb gyászt, a halált pedig háttérbe szorítjuk. Nem beszélünk róla, mert nincs idő semmire. A gyászcsoportjaimban is tapasztaltam, hogy az emberek nem akarnak szembesülni a gyászukkal, inkább a munkába menekülnek. Régen ez nem így volt, már csak azért sem, mert otthon haltak meg. Az élet természetes része volt, hogy ha valaki az utolsó életszakaszába lépett, akkor megbeszélték vele, amit még akartak, majd elköszöntek tőle. Tizenhárom éves koromban láttam először halottat, a nagymamámat. Virrasztáskor keresztbe tették a két kezét, mire nagynéném azt mondta, el fog így fáradni a hosszú úton, szedjék szét. Már meg volt dermedve, de próbálta szétszedni, mire én rászóltam, hogy ez fáj a nagymamámnak, hagyják abba. Mélyen megérintett.



Miért nem akarunk ott lenni a halál pillanatában?
- Talán az ismeretlentől való félelem miatt, és mert a saját halálunktól is távol állunk. Nem tudjuk azt a gondolatot elfogadni, hogy születünk, élünk és meghalunk. Természetes, hogy a magból virág lesz, és ősszel elhervad, elmúlik. Az emberre viszont ijesztőbben hat az elmúlás mostanában, mint negyven-ötven éve.

Megfordult már a fejében, hogy abbahagyja az önkéntességet, mert olyan élmény érte?
- Nem. Soha.
 
Amikor meghal valaki, Ön is elgyászolja?
- Itt nagyon szépen történik mindez. Amikor meghal valaki, lemosdatják, felöltöztetik, és átviszik egy külön szobába, ahol ágyra fektetik. Középre tolják, majd a mellére tesznek egy szál rózsát. Akik ismertük, mind mécsest gyújtunk az emlékére, és elköszönünk tőle. Ha hosszabb ideig láttunk szenvedni a betegségtől, arra gondolunk, megnyugtató, hogy megszabadult a kínjaitól.

Beletörődve mennek el az emberek, vagy maradnának még?
- Személyiségfüggő, hogy ki hogyan tekint vissza az életére, és ha kellett, ki mennyire tette rendbe a dolgait. Ettől is függ, hogy nyugodtan hagyja itt a Földet vagy nyugtalanul.

Előfordult, hogy esetleg titkot hagytak Önre?
- Nem fordult ilyen elő, azt hiszem, az itt töltött óráim kevesek ehhez.



Említette, hogy egyfajta technikával védi a lelkét. Mégis, van olyan, aki a halála óta olykor eszébe jut?
- Az első haláleset mély nyomot hagyott bennem. A hölggyel sokat beszélgettem, mert a fiával élt együtt, aki pszichiátriai beteg volt, és aggódott, mi lesz vele a halála után. Mivel már csak feküdni tudott, régóta nem volt kint a kertben, de aznap, mikor jöttem, a nővér azt mondta, kivisszük, mert gyönyörű az idő. Befektettük a kerekeken tolható speciális ágyba, kitoltuk egy árnyas fa alá, nekem kellett figyelni rá. Beszéltem hozzá, miközben ő nézte az égen vonuló felhőket, és örült, hogy kint lehet. Hozták az ebédet, és pár kanál levessel megetettem. Intett a szemével, hogy nem kér többet, majd bevittem a tányért a konyhára. Mire visszamentem, lehunyt szemmel feküdt, mondtam neki, ismét itt vagyok. Nemsokára kinézett hozzánk a nővér, majd azt kérdezte: "Hát elment?" És én nem vettem észre. Azt hittem, álomba szenderült, hiszen az előbb még elevenen nézte a felhőket, boldog volt az arcát simogató szellőtől, és még ebédelt is. Megragadott, hogy ennyi az élet, olykor csak szemhunyásnyi.

 

 

 

Ajánljuk még:
Legolvasottabb cikkek:
Értékeld a cikket:  Szavazat

A hozzászóláshoz be kell lépned. Amennyiben regisztrálni szeretnél, megteheted itt!

     

nyau I 2009. 06. 23. 04:17

16

Le a kalappal az ilyen Emberek előtt! Ilyen súlyos esetekben egyébként mindig eszembe jut az eutanázia lehetősége. Tényleg nem (csak) a halál elborzasztó, hanem az addig tartó szenvedés is -akár szeretteinkről, akár ismeretlenekről is van szó. (Mindkét szülőm elhunyt már, mindketten betegségben. Mai napig zokognom kell, hogy Édesanyám mellett nem voltam ott az utolsó pillanatában. Ő sajnos kórházban halt meg, de szerencsére jó kezekben volt. Édesapám még utolsó erejével hazakérte magát, és nagyon jól tette. Bár rákos beteg volt, ahogy lehetett, láthatóan fájdalom nélkül, békésen halt meg. Ha van mód ily módon elbúcsúzni, könnyebb aztán a gyászt feldolgozni is, az a személyes tapasztalatom.)

icuicu0306 I 2009. 06. 20. 21:55

15

Kedves Hozzászolók! Többen azt írtáltok hogy manapság nem tudunk a haldokló Szeretteink melett lenni,amikor elemennek. Ezt meg kell cáfolnom,tavaly történt a tragédia,Down-szindromával született Kisfiamnál súlyos szívelégtelenséget fedeztek fel az orvosok,amikor megtudtam, éreztem hogy nem sokáig lehet köztünk. Egy pillanatig nem volt kérdés számomra hogy mit kell és akarok tenni. Nem vagyok jómódú és a pénz soha volt meghatározó az életembe. Pistikém több mint 1hónapot töltött kórházban én pedig reggeltől estig vele voltam csak aludni jártam haza.Amikor haza hoztam a kórházból a nap 24óráját vele töltöttem,beköltöztem a szobájába. Három hónapig tartott a szenvedése az utolsó hetekben már sokat éjszakáztam mert úgy szenvedett hogy Ő sem tudott aludni. Juli.14-én ismét kórházba kerültünk,akkor már azt mondtam a kezelőorvosának hogy csak akkor hagyom ott, ha éjjel is vele maradhatok, természetesen maradhattam.Harmadik nap közölte az orvos hogy nem tud segíteni a negyedik nap de.9óra 20perckor megállt a szíve,karjaim közt halt meg,még most is nagyon fáj,tettem ezt úgy hogy nem érzem magam sem álldozatnak sem mártirnak,mert nekem ez a legtermésztesebb volt! Senkit nem szeretnék megbántani, de ha nagyon akarjuk megtudjuk oldani hogy lehetőségeink szerint segitsünk a Halldoklónak,nekem is van munkahelyem,én a Háziorvos segítségét kértem és kaptam,táppénzre írt, igaz abban a lelkiállapotban képtelen lettem volna dolgozni! A cikkben szereplő Hőlgynek minden elismerésem,tiszteletem és azoknak is akik ilyen ápoló/gondozó munkát végeznek,kívánok Nekik sok erőt,egészséget hogy minél tovább segíthesennek azoknak akik rászorulnak,és remélem ha majd egyszer Ők szorulnak a segítségre, lesznek követöik! Ui.PISTIKE tavaly augusztusban lett volna 20éves!

bogáncs I 2009. 06. 19. 13:31

14

Meghatott ez a történet, a végén a hölgy történetén el is pityeregtem magam.. és ahogy említette Polcz Alainet, eszembe jutott, hogy mennyire emlékeztetett ez az interjú a vele készült utolsó tévés interjúval. Pedig itt nem hallottam a szavakat... Sok-sok ilyen emberre volna szükség. Bár itt olvastam itt most rossz tapasztalatot is, Kabala, hidd el, biztos vagyok benne, hogy az ápolónők, asszisztensek nem véletlenül választják ezt a hivatást és segíteni szeretnének.. Bizony el tudom képzelni, hogy az ember egy idő után azért megcsömörlik, lehet, hogy épp egy rossz napot fogtál ki, ezt sajnálom.. Az én nagymamám, amikor meghalt, már szintén annyira legyengült és képtelenné vált az önellátásra, hogy kénytelen volt beleegyezni abba, hogy kórházba vigyük őt. Egyébként a hely szép volt - budai kórház fenn a hegyen -, de a körülmények sajnos ott is borzasztóak voltak, nem cserélték a vizeletet, állandó emberhiánnyal küszködtek, a mamának ellopták a sétabotját (!), stb.. És arra jöttem rá, hogy ez úgy igazán csak nekem szörnyű, akkor.. Neki már csak az számított, hogy mielőtt elment, mindenki meglátogatta, mindenkitől el tudott köszönni, és így csendben, szépen ment el, az arca kisimult volt. Persze, méltóbb volna, ha a rendezett és tiszta körülmények mást engednének láttatni, hiszen mégsem az otthonában ment el ő sem.. De az ember közelsége fontos ilyenkor, nagyon.

oli I 2009. 06. 19. 08:22

13

Zizi, egyetértek az általad leírtakkal, és köszönöm az elismerő szavaidat

kismet I 2009. 06. 18. 23:02

12

MInden tiszteletem és elismerésem azoké , akik a mai konyöklös-taposós, sokszor lélektelen világban ilyen munkát vállalnak.

zizi I 2009. 06. 18. 18:10

11

Cikkíró! Hihetetlen, hogy pont olyan témákra buknak az emberek, amire nem is gondolnánk. Ezt nem rosszindulatúságból írom, de ez van. A könnyedebb műfaj jobban felkelti az emberek fantáziáját. Viszont az elmúlás szomorú és végleges. Nem igazán szeret belebonyolódni ebbe a témába senki sem. Mert olyan félelmetes, olyan misztikus is egyben. Én nagyon is megértem, ha sok ember elzárkózik a hozzászólásoktól. Egyébként nagyon szépen megírtad a cikket. Én elismerésemet nyilvánítom ki neked.

oli I 2009. 06. 18. 14:59

10

Kedves Costa, bár valamelyest a kommentek viszonylag kevés számából is lehet következtetni arra, hogy ez nem "sztártéma", jó, hogy közéjük került a tiéd is, mert megható és szép! A cikkíró

cinimini I 2009. 06. 18. 12:32

9

Hatalmas lelki erő kell ehhez. De szomorú, hogy a családoknak egyszerűen nincs lehetősége ápolni vagy legalább elbúcsúztatni a haldoklókat. Igaz, a gyerekeikre és saját magukra sincs idejük az embereknek. Ebbe betegszenek bele.

kabala I 2009. 06. 18. 09:33

8

Nekem nincs jó véleményem róluk. Amikor elmentem hozzájuk, mert Édesapám nagyon beteg volt, csak néztek rám, hogy miben tudnak segíteni. Igazából nem tudtam, mert még soha nem volt szükségem a segítségükre. Minden esetre elmondtam, hogy Apukám velem van otthon, én ápolom és igazán én sem tudom miben lehetnek a segítségemre, ezért jöttem, hogy ezt most megtudjam. Nem szívesen vittem kórházba, mert olyan lepusztult körülmények voltak az István kh-ban, amit el sem akarok most sorolni. Azért volt időnként kórházi ápolásra szüksége, mert teljesen legyengült a szervezete, infúziókat kellett kapnia és a vizet is, ami nagy mértékben felhalmozódott a testében, házilag már nem tudtuk kihajtani. Hely persze nem volt. Kijött egy ápolónő, aki - ugyan nem a szobában, ahol Édesapám feküdt, de nyitott ajtónál - rögtön közölte, hogy már "nem fog sokáig tartani", nagyon rövid idő alatt vége lesz, ő már sok ilyet látott. Csak a fájdalom tartott vissza, hogy nem rúgjam ki azonnal, és kértem, ha lehet, maradjon csöndben, mert nem szeretném, ha Apukám meghallaná. Egy szó mint száz, nekem sem lelkiekben, sem fizikálisan nem segítettek, pedig nagy szükségem lett volna egy tényleg hozzáértő és empatikus szervezetre a nagy bajban.

zizi I 2009. 06. 17. 17:23

7

Kedves Costa! Nem mindegy, hogy az embert hol éri utol a végzet emberi, vagy embertelen körülmények között hunyja le a szemét örökre. A kórházakban, sajnos láttam már sok embert meghalni, ami nem méltó senkihez, hiszen ott egy ember élet nem sokat jelent. Nincsenek rá tekintettel, nincs aki ott üljön mellette, vagy csend legyen körülötte. Ahol élek itt is jó lenne egy Hospice Ház, és olyan ápolók lennének benne mint az édesanyád. Komolyan meghatódtam, mert ahogy az ember felett telik az idő, rádöbben mit jelenthet egy olyan környezetben elmenni, ahol a nyugalom szigetéről, egy másik dimenzióba érkezik. Tisztelettel: zizi

janner20 I 2009. 06. 17. 17:03

6

Sajnos a mai pénz orientált világban , amikor mindent a vagyon határoz meg, már az emberség , mint olyan teljesen értékét vesztette.Nem becsülik a meg a gyerekek, a szüleiket , aki esetleg az esetek sok százalékában az egész életüket , az ő felnevelésükre szánta. Csak az élet végén vagy , jobb esetben még kicsit előtte, kezdjük belátni , mennyire nem a pénz, ami a legfontosabb, az életben.Mert akkor nem lennének dúsgazdag hírességek , akik önmaguk vetnek véget az életüknek, ha csakis a pénz határozná meg ,a boldogságot.

Costa I 2009. 06. 17. 16:04

5

A téma, a személy, nem ismeretlen előttem. A fia vagyok, és tudom, mennyi fájdalmas és nehéz dolgon megy keresztül nap mint nap az édesanyám. De azt tudom, hogy még egy ember, akinek ekkora szíve, és lelkesedése a hivatása, és segítőkészsége mellett ami neki megadatott, kevés embernek van. A többi munkatársátnak is, és családtagjaiknak is a legmélyebb tiszteletem, mivel tudom, hogy ők is miken mennek keresztül. Én csak azt kérem, sokáig tehesse azt, amit teljes szívéből szeret. Lelje boldogságát még sokáig abban amit csinál és adjon neki erőt a Mindenható, a rengeteg megmérettetésben, hiszen előttem, a családja előtt, és még sok ember előtt már bizonyított. Remélem, egyszer Te is visszakapod azt a sok szépet, és jót, amit TE okoztál másoknak, és nekünk. Fiad

zizi I 2009. 06. 17. 13:53

4

Megható a téma. Az ilyen munkához nagyon nagy empátia kell, és erő meg kitartás. Minden elismerésem ezeknek a dolgozóknak. Mivel kötetlen munkaidőben dolgozom én is elápoltam a nagymamámat. Közel egy évig lestem minden rezdülését és kívánságát, ő is rákos beteg volt. És amikor elment olyan hiányérzetem támadt, majd bele pusztultam a fájdalomba. Már sírni sem tudtam, éppen ezért a temetésén sok embertelen ember megkérdezte tőlem, nagyon sajnálhattam, mert egy könnycsepp sem gördült ki a szememből. Persze hogy nem, mert tele voltam nyugtatóval. Volt még egy számomra igen fájdalmas eset, amikor többek között kórházban feküdtem, körülöttem idős, magatehetetlen nénik voltak. Az egyiket oxigén palackoztak, a másik állandóan maga alá piszkított, és nem volt elég nővér éjszakára. Én láttam el őket, és szívesen tettem, mert annyira magatehetetlenek voltak. Amikor jött az éjszakai orvos körbenézni, azt kérdezte tőle, a hozzátartozójuk vagyok e? Igen feleltem ott fekszem a legbelső ágyban mint diabéteszes. Volt egy másik eset is, amikor saját felelősségemre hazakéredzkedtem, betoltak egy halálán lévő nénit, éppen a mellettem levő ágyra tették. Ő szegény felém fordúlt és rámhányta a máját. A hozzátartozója, a lánya már akkor is tudta, hogy az utolsó stádiumban van, mégsem hagyta otthon a szerencsétlent nyugodt körülmények között meghalni. Na és utánna levetettem a hálóingemet, szépen átöltöztem és a saját felelősségemre elhagytam a terepet. Az már nekem is sokk volt.

pandi I 2009. 06. 17. 13:39

3

hát én is csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz. belegondoltam, hogy ez egy olyan hely, ahol a betegek közül mindenki meghal inkább előbb, mint utóbb....iszonyatos és szomorú. rázott a hideg miközben olvastam

Firstlady I 2009. 06. 17. 13:27

2

Legmélyebb tiszteletem az összes önkéntes ápoló/gondozó felé... Sajnos, a nagymamám 1 hónapja hunyt el iszonyatos fájdalmak és kínok között, daganatos betegség miatt. Az orvosok megmondták nekünk, hogy nem gyógyítható, így műtőasztalra sem fektették, olyan stádiumban volt már, amire azt mondták, hogy már csak a fájdalmát tudják csillapítani. Ehhez viszont nem kellett kórházban feküdnie, s mivel ő is haza akart menni, s hely sem volt neki a kórházban, így hazaküldték, és a család figyelt rá. A fájdalomcsillapító tapaszokat mi is fel tudtuk ragasztani a karjára, viszont pelenkázni, mosdatni, etetni (gyomorrákja volt, így egy, az orrán levezetett csövön lehetett táplálni) nem tudtuk, mert ilyesmihez nem értünk. Egy Hospice gondozónő járt ki Hozzá, aki hihetetlen kedvességgel, óvatossággal, figyelemmel bánt Vele, mintha ő is a családunk része lenne, és ugyanúgy aggódna a Nagyiért, mint mi... Azokban az esti órákban is kint volt a gondozónő épp, mikor hirtelen a legnagyobb fájdalmak törtek a Nagymamámra... Ő sem tudott segíteni már, kihívta az ügyeletes orvost is, aki szintúgy tehetetlen volt, végül mindketten hazamentek. Másnap reggel jött ismét a Hospicetól a gondozó, s épp akkor ért oda, mikor a Nagyit elvitte a halottaskocsi. Ő is megkönnyezte. Mindent megköszöntünk neki, nagyon hálásak vagyunk, mindenért, amit a Nagyimért és értünk is tett, merthogy a mi lelkünket is támogatta... Egy szó, mint száz, az összes önkéntes betegápolót tisztelnünk kell, több ilyen jó lelkű és önzetlen ember kellene erre a világra.

NusyP I 2009. 06. 17. 12:41

1

Nagyon szep cikk, megfogott. Jo lenne, ha tobb ilyen hospice haz is letezne, ha minden korhazban biztositani tudnak ezt a fajta ellatast is... Kicsi voltam, de meg emlekszem az apai nagypapamra... Alig ismertem, es mar akkor is csak a magabol kifordult, alkoholtol elbutult enjet, de borzasztoan rossz volt latni a korhazi elfekvoosztalyon, es utana a lelektelen oregek otthonaban... Sajnos nem tudtuk magunkhoz venni sem mi, sem apam testverei... Ennel kozelebbi az anyai nagymamam, aki sok szenvedes utan tavaly nyaron hagyott itt minket. Sajnos ot is egy korhazi belgyogyaszati osztalyon erte a halal, mert az Alzheimer-korral, a diabetesszel, keringesi problemakkal es a hirtelen fellangolt, nagyon sulyos arthritisszel nem tudtuk otthon ellatni, folyamatosan felugyelni, mivel a szuleim dolgoznak (apam raadasul harom muszakban), en pedig akkor meg egyetemre jartam delelott es edzokent dolgoztam delutanonkent... Raadasul erte meg feleslegesen kuzdottek is... Az orvosok is tudtak, ha vissza is hoztak volna, ugyanugy nem ismert volna mar meg minket, nem tudott volna felkelni, enni vagy inni, csak vegetalt volna tovabb... Megis ketszer ujraelesztettek, keresztulhurcoltak a korhazon, csupan 20 perc szivritmusert... Es sajnos a haziorvosunk (rendkivul lelkiismeretes no, keves ilyen orvost lattam Magyarorszagon) hiaba keresett, nem talalt szamara alkalmas helyet, ahol megfeleloen, de nem egy 10-agyas korteremben lattak volna el.


Hirdetés
Belépés

hirdetés



Hírlevél
Friss kommentek

Buktató rúzsnyomok- félrelépés pasiszemmel

Utólag nem bánom, ha nem így történt volna, s...

Elza || 2010 || Júl || 31.

Buktató rúzsnyomok- félrelépés pasiszemmel

yudi nem török én senki felett pálcát, csak v...

lilith80 || 2010 || Júl || 31.

Buktató rúzsnyomok- félrelépés pasiszemmel

és most jobban érzed magad, hogy a férjed nem d...

Andersen || 2010 || Júl || 31.

Legforróbb téma
Legfrissebb cikkek
Szavazás
Ajánlat

 

Receptajánló