Címkék: család, gyerek, válás, kommunikáció

Könnyen tönkretesszük a gyerek életét a válással

Nagy Melinda
2009. I június I 10.

Az utóbbi évtizedekben sokkal könnyebben bontjuk fel az élethosszig kötött frigyet, mint anyáink, akik csak a legvégső esetben keresték ezt a kiutat. A válás a felnőtteknek is nagyon nehéz, hát még az épp csak néhány éves gyereknek. Íme a tipikus hibák, amiket gyakran elkövetünk a legkisebbek ellen.

hirdetés

"A szüleim ötéves koromban váltak el, nyolc év házasság után, sajnos nem csendes úton. Hatalmas veszekedések voltak, sokszor anyósék, apósék is jöttek erősítésnek. Aztán apa elköltözött, mi meg nem mehettünk hozzá, anya nem engedett, és csak szórták, szórták a szitkot a nagyival apára meg az egész családfájára és fordítva. Egy idő után mehettünk apához, ha anyának úgy volt kedve. Gyűlöltem anyát, hogy ezt tette velünk, gyűlöltem apát, hogy elhagyott minket. 20 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy túltegyem magam az egészen" - osztotta meg velünk történetét olvasónk egy korábbi cikkünkkel kapcsolatban.

hirdetés

A szülők válásának következményeit már többféle aspektusból elemeztük: megnéztük az apák oldaláról, írtunk arról, milyen buktatói lehetnek a későbbi gyereknevelésnek, hogyan nehezítik meg az exfeleségek a továbblépést, sokszor zsarolóeszközként felhasználva ehhez a gyereket. Ahhoz, hogy teljes legyen a kép, nem hagyhatjuk ki a válásban leginkább érintett, és legkevésbé hibás résztvevőket, a gyerekeket sem. A szülők persze a legjobbat akarják a nekik, azt szeretnék, ha nem sérülnének azért, mert útjaik kettéválnak. Hibákat ettől függetlenül elkövetnek, még akkor is, ha egyébként a legjobbat szeretnék.

A váláshoz vezető úton

Habár valóban könnyebben bontjuk fel a házasságokat, mint 20 évvel ezelőtt, a dolog nem írható le egyszerűen, és általában veszekedésekkel, feszültségekkel telizsúfolt az a szakasz, ami végül a házasság tényleges felbontásához vezet. A velünk élő gyermek ezeknek jórészt szem- és fültanúja, és az irányába elkövetett hibák halmozását már a kapcsolat megromlásának kezdetén elindítjuk. Az általunk megkérdezett, ezen a területen praktizáló pszichológus, Baktay Miklós szerint viszont az sem a legjobb döntés, ha a gyerek előtt - épp, mert kímélni akarjuk a konfliktusoktól - nem vitatkozunk. "Egyrészt a gyerek pontosan érzi a feszültséget akkor is, ha nem előtte zajlik a konkrét veszekedés, másrészt előfordul, hogy épp emiatt nem tanul meg konfrontálódni, konfliktusokat kezelni. És persze az sem jó, ha a gyerek előtt harcolunk a másikkal. A pszichológia nyelvén ezzel belekerülünk egy olyan narratív kódba, ami teli van tagadással" - mondja a pszichológus.

A narráció azt jelenti, ahogy megéljük a történéseket, ahogy szerintünk történnek az események. Ha a szülők csak veszekednek, mindenki a maga igazát mondja, és tagadja a másik oldalét, akkor a gyerek narratívája is hasonló lesz, vagyis tagadni kezd. "Megtörtént eset, hogy egy kerékpártúrán a szülők annyira összevitáztak, és addig bizonygatták csakis a saját igazukat, hogy végül a gyerek megszökött otthonról, és csak a szerencsének volt köszönhető, hogy nem történt komolyabb baja" - folytatja Baktay Miklós. Mi lehet akkor a helyes viselkedés? - tesszük fel magunkban a kérdést. A válasz valahol a két véglet között van. Az együttműködő megbeszélés, konfliktusmegoldás az, amiben a gyerek a legkevésbé sérül, és ami a szülőkre nézve is a leginkább kívánnivaló megoldás. Persze évek, netán évtizedek óta gyűrűző sérelmeket nehéz sárdobálás nélkül feloldani, mégis fontos, hogy a kompromisszum felé közeledjünk, ha másért nem, hát a közös gyerek kedvéért.

"Apa és anya már nem szeretik egymást"

A gyerekkel szemben elkövetett kommunikációs hibalistán a következő és talán a leggyakoribb baki a válás nem megfelelő kommunikálása. A legtöbb szülő ott követ el nagy hibát, hogy bele szeretné vonni a gyereket is. "Anya és Apa szeretik egymást, de most el fognak válni" - ez, vagy ehhez hasonló mondatok gyakran hangzanak el a szülők szájából, és a legtöbben nem is gondolnák, mekkora bűnt követnek el ilyenkor a néhány éves gyerekkel szemben. Az esetek nagy részében még egy felnőtt sem tudja, hogy mit is jelent egy válás, kivéve azt, aki már túlesett egyszer ilyesmin. Hát honnan tudná az a néhány éves gyerek, hogy mit jelent majd ez a biztonságot jelentő családja számára? És záporozni kezdenek a kérdések, mert szeretné megérteni a helyzetet, de bárhogyan is próbáljuk a mi szintünkön magyarázni, csak rosszabb lesz a helyzet. Mert ugyebár, ha anya és apa szeretik egymást, akkor miért válnak el? Ha nekem azt mondják, hogy szeretnek, akkor tőlem is majd elválnak? Hogy is van ez a szeretet akkor?

Ilyen kérdések zúdulnak majd ránk, vagy húzódnak majd meg a gyerek fejében kimondatlanul. Nem érti a helyzetet, megijed a következményektől. Éppen ezért javasolja a pszichológus, hogy bármennyire is szeretnénk tiszta vizet önteni a pohárba, és felvilágosítani a gyereket arról, mi fog most történni, azt csak addig a szintig tegyük, amit ő még megért. Egy narrációt kell várnunk a gyerektől, azaz azt, ahogyan ő elmondja, megéli a történetet. "Ahhoz, hogy a szülő tisztábban lásson, érdemes utánakérdezni, hogy mit mond az óvodában, a nagymamánál a válásról - mondja Baktay Miklós. - Az elmesélésből látható, hogy hogyan értelmezi, magyarázza, ami nekünk, szülőknek használható kapaszkodót, segítséget jelent. Ez lehet például az, hogy apu most azért költözött el, mert nagyon sokat dolgozik, és az új lakás közelebb van a munkahelyhez. Egy néhány éves gyerek számára ez már tökéletesen kielégítő magyarázat."

Vannak, akiknek pszichológusi segítség nélkül is sikerült egészségesen, a gyerek sérülése nélkül kezelni a válás tényét. "Egyéves volt a fiam, amikor elváltunk a férjemmel. Most ötéves, kiegyensúlyozott kisfiú - meséli egy anya. - Nem voltak nagy veszekedések, és mivel még kicsi volt, nem mondtunk neki semmit. Nem szokott kérdezősködni, tudja, hogy apa és anya nagyon szeretik őt, és apa nem velünk lakik. Ha kérdez, el fogom neki magyarázni, de addig nem erőltetem. A volt férjemnek és nekem is van új kapcsolatunk, de ettől függetlenül szoktunk hármasban programot csinálni." Épp ezeknek az alkalmaknak a fontosságára hívja fel a figyelmet Baktay Miklós is: "Bár ez nem kifejezetten kommunikációs hiba, ritka a válás után, hogy a szülők a gyerekkel együtt csináljanak programot. Pedig a közös élmények hatására kialakulhat a gyerek fejében egy olyan családkép, ami aztán megalapozhatja az ő egészséges hozzáállását is a házassággal és a gyerekvállalással kapcsolatban."

Az is természetes, hogy a szülő bűnösnek érzi magát a gyerekkel szemben, ezért hajlandó neki mindent megadni, legyen az egy tárgyiasult dolog, például egy új kerékpár, vagy tett, például az, hogy elnéz és megenged neki olyan dolgokat, amiket korábban tiltott. "Pedig tisztában kell lennünk vele, hogy a gyereknek még nincs felettes énje, ezért kegyetlen, tapintatlan és önző tud lenni, és a létrejött helyzetet ki fogja használni saját céljaira - folytatja a szekértő. - Ha megérzi, hogy bármely hivatkozása bűntudatot kelt a válófélben lévő szülők bármelyikében, akkor azt a mozzanatot fel fogja nagyítani, és a végletekig ki fogja használni."

A zavar fizikai megjelenései

"A férjem nemrég költözött el, elváltunk, külföldre ment dolgozni. Amikor történt a dolog, leültünk a gyerekekkel (egyikük hétéves, a másik kilenc), elmondtuk, hogy apu meg anyu szeretik egymást, de elválnak. Nem sült el jól a dolog, mert a gyerekek azóta félnek, sírnak, bepisilnek" - mondja egy nemrég elvált édesanya. A szobatisztaságban bekövetkezett zavar tipikus énvédő mechanizmus a gyerek részéről. Azzal, hogy újra bepisil, visszalép egy előző fejlődési stádiumba, megtagadja a valódi fejlettségi szintjét, ily módon a felelősséget is leveszi a saját válláról, és ez rendjén is van így, hisz neki nem kell felelősséget vállalnia.

Ehhez hasonló regresszív, visszalépő viselkedés, amikor a gyerek a mesék világába menekül, esetleg képzeletbeli barátai lesznek, azokkal játszik, beszélget, de ilyenkor előforduló gyakori tünet a kruppos köhögés megjelenése is, ami a gyerek lelkében lévő feszültségről árulkodik. Érzi, hogy valamit kellene mondania, de fél a felelősségtől, és attól, hogy nem hallgatják meg. És az esetek nagy részében tényleg nem hallgatják meg, fölényes magatartást tanúsítanak felé, pedig épp ellenkezőleg kellene viselkedni. Mindhárom tünet a gyerek körülményekre adott természetes válasza. Baktay Miklós szerint olyan ez, mint a láz, megvédi a gyereket attól, hogy valami komoly lelki problémája legyen, ezért nem is szükséges külön foglalkozni vele, mert amint a kiváltó ok elmúlik, ezek a tünetek is megszűnnek.

A fentiekből is kitűnik, hogy mennyire ingoványos a terep már akkor is, ha csak a kicsik oldaláról nézünk rá egy válásra. Ugyan kevés fájdalmasabb dolog van az életben, mégis muszáj magunkra erőltetni némi önmérsékletet és higgadtságot. Ha másért nem, hát a gyermekünk lelke miatt mindenképp megéri.

Ajánljuk még:

Legolvasottabb cikkek:

24 komment

A hozzászóláshoz be kell lépned. Amennyiben regisztrálni szeretnél, megteheted itt!

Összes komment megtekintése! (24)

Az utolsó 20 komment:

betty_boop I 2009. 06. 26. 14:48

Rozina, sajnos igazad van. Én csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy ezek a dolgok eredetileg nem így lettek kitalálva. A harag a legalattomosabb dolog, beleeszi magát az emberbe. Én is csak biztatni tudom az érintetteket, dolgozzatok rajta, sokkal jobb lesz! És ne szégyelljetek segítséget igénybe venni, ha egyedül nem megy. Már az is tiszteletet érdemel, hogy hajlandóak vagytok foglalkozni a témával, nem söpritek szőnyeg alá, mint oly sokan.

Katkamanó I 2009. 06. 17. 17:48

jalil...természetesen igazad van de az még senkit nem tett boldoggá, ha pátyolgatja a sérelmeit...az ellenkezője viszont nagyon is beválik..Biztos nem könnyű, de erre találták ki az önnevelést.Nem kötelező őket szeretned, de a megbékélés Neked lenne fontos. Légy kicsit önző, ne azért tedd, mert Nekik is jobb lesz úgy, hisz valószínűleg nem érdemlik meg...Tedd magadért..Próbáld meg, hátha sikerül..

jalil I 2009. 06. 15. 20:52

Katkamanó, ez érdekes amit írtál a kineziológusról. Én is sokszor gondolok rá, hogy nem kéne ennyi indulatot táplálnom a szüleim iránt, de nagyon nehéz megbocsájtani a rossz gyerekkort. belőlem egy nagyon zárkozótt és gátlásos ember lett, és már nem hiszem, hogy harmincévesen nagyon megváltoznék. Persze nem hibáztathatom őket mindenért, de a javarész az ö saruk sajnos...

NusyP I 2009. 06. 15. 09:43

bors - egyetertek, csak nalunk ez nem egeszen igy sult el... nalunk az lett a vege, hogy en Kaliforniaba koltoztem a paromhoz, azota hozzamentem, hihetetlenul boldog vagyok, es probalom feldolgozni a seruleseket. Mielott kitor a kerdesozon/vadaskodas, hogy csak azert vagyok Vele, mert igy ki tudtam lepni... Sokkal elobb ismertem meg Ot es szerettem bele, mint hogy tudatosult volna bennem az, hogy nem az a normalis dolog, hogy apa meg anya nem beszel egymassal... Meg az evi rendszeres \"na akkor elvalunk\" jatekot sem igazan fogtam meg fel, pontosabban nem vettem komolyan, mert minden evben hallottam, es tudtam, hogy ugysem fognak. Amikor meg adodott a lehetoseg, azaz megkerte a kezem, es lehetosegem volt igy bevandorlo vizumot szerezni, ugy gondoltam, meg kell ragadnom. Az eskuvore anyamekat meg sem hivtam, es szerintem ez nagyban hozzajarult ahhoz, hogy mindenki jol erezte magat (es nem kellett ket, a \"porneppel\", azaz a parom, tobbnyire sajat cegukben fonokkent is ketkezi munkat (is) vegzo csaladtagjaival vegyulni nem kivano, sarokban truccolo savanyu uborkaval is felvenni a keszytut). Katkamano - a megbocsajtas tenyleg az elso lepes, szerintem is... nekem meg az is nehezen megy. :( A cikkhez: egy rossz valas tonkreteszi a gyereket. Egy rossz hazassag meg inkabb tonkreteszi oket. Szerintem a valas ket felnott ugye, akiknek felnottkent kell(ene) viselkedniuk, azaz a gyereknek ezt az eletkoranak, ertelmi kepessegeinek megfeleloen talalni, es ami talan a legfontosabb, kovetkezetesnek maradni. Azokrol, akik meg nem igy tesznek, konnyu kimondani, hogy alkalmatlanok szulonek (bar ez tenyszeruleg igaz), hogy felelotlenek, de ez meg a szerencsetlen kolok helyzeten semmit nem valtoztat...

Katkamanó I 2009. 06. 13. 13:15

Az én szüleim nem váltak el, mert össze sem házasodtak..Apai nagyszülők neveltek fel, a nagypapám már akkor 72 éves volt amikor megszülettem.Nagyon szeretett, de 14 voltam amikor meghalt.A nagymamám igazi bohém lélek volt...Jósolt, kártyázott...stb.Rám nem sok ideje maradt.Ebből csak azt akarom kihozni, hogy nálunk sem volt fenékig tejfel minden.Ennek ellenére engem ez nem fusztrált soha. Ami nem ment gyermekkorban azt megpróbálom most megvalósítani és bátran állíthatom nem sok boldogabb, kiegyensúlyozottabb felnőttel találkoztam mint amilyen én vagyok.Az egyik vendégem mesélte, akinek szintén nagyon nehéz gyermekkora volt, hogy a kineziológus azt ajánlotta neki, hogy próbáljon megbocsájtani a szüleinek, mert addig amíg haragszik, addig nem fog tudni a saját boldogságára koncentrálni és azért is bennük keresi a hibát, amiről pedig Ő tehet. Én nem is tudom..Lehet, hogy ez a titok kulcsa? Én valóban nem haragszom a szüleimre, mert nem törődtek velem.

rozina I 2009. 06. 13. 13:13

Tapasztalatom szerint a válóperben érintett bírók, ügyvédek, szakértők stb. csak papíron nézik a gyerek érdekeit - valójában rohadtul nem érdekli őket, hogy a döntéseik nyomán tönkre mennek-e a kölkök. Valami jogszabály mögé tudjanak bebújni és onnantól nem terheli őket felelősség. Salamon királyi módon pert levezénylő családjogi bíróról nem hallottam. Aki ismer ilyen sztorit, legyen szíves ossza meg velünk! Kellenek a jó történetek!! Persze ez nem kisebbíti a szülők felelősségét..

Jeffy I 2009. 06. 13. 12:33

Én egy elvált, frusztrált, gyereket meggondolatlanul vállaló, idősödő anya mellett nőttem fel, egy garzonban... Még saját ágyam se volt! A gyerekkoromban átélt traumák még 35 éves koromra is kihatnak az életemre... Anyám mindig azzal fenyegetett, hogy intézetbe ad... Ezért sokáig meggyőződésem volt, hogy örökbe fogadtak... Anyám minden feszültségét rajtam vezette le, ütött, ordibált... és rángatott, mint Eminem Cleaning Out My Closet klipjében az \"anya\", mikor húzza maga után a gyereket. Ráadásul akkoriban még nem tudták kezelni a szülés utáni depressziót... Persze mindig azt mondja, ő feláldozta értem az életét... Kösz, inkább nem kellett volna! Ha kevesebb ideje maradt volna, hogy ordibáljon velem és verjen, talán nem lett volna ennyire elcseszett a gyerekkorom! Mindig más levetett sz@rát kellet hordanom, míg ő hajat festetett, hetente fodrászhoz, manikűröshöz, pedikűröshöz járt... Én meg igyekeztem elmenekülni otthonról... Érettségi estin, és rohanás fejjel egy eleve halálra ítélt házasságba. Kösz mutter...

eri I 2009. 06. 11. 15:08

Az én szüleim elváltak, nem tiltották, hogy vasárnap elmenjek látogatóba apámhoz. Szidást azt kaptam cserébe, mnden voltam ,csak normális ember nem amiért elmetem . Az anyám gyülöli, hogy az apám gyereke vagyok. Nem én választottam a szüleimet, ők akartak engem. Akkor mi a probléma?? Írjanak a golyának, cseréljenek ki! :-))

mazsi01 I 2009. 06. 11. 09:32

jalil, ismerős a helyzet. Az én gyerekkorom is azzal telt, hogy a szüleim veszekedését hallgattam, inkább váltak volna el, akkor lehet nem kerültem volna depresszióval kórházba 13 évesen. Sok hülye szülőt nem értem, aki azt hiszi, hogy a gyerekének jó az, ha szenved egy sz@r kapcsolatban. Ha már ilyen önfeláldozóak, inkább erőltették volna meg magukat, és tanulják meg elviselni a másikat. Elég korán el is költöztem otthonról, azóta jobb a helyzet.

zizi I 2009. 06. 10. 22:39

jalil! Sajnállak, de nagyon! Nekem is sok gyermekkori traumám volt, ami ki fog hatni az egész hátralevő életemre is. De nem lehet visszaforgatni az élet kerekét, és másként megoldani a problémákat. Kívánok neked boldogabb életet.

jalil I 2009. 06. 10. 22:24

Én anyám mindig nagyon büszkén meséli, hogy ők apámmal nagy önfeláldozásban együtt maradtak, mi, a gyermekek miatt. Hát köszi, inkább nem kellett volna. Olyan lelki nyomort, amiben felnőttem, nem kívánok senkinek. Máig, majd harminc éves koromig sem tudtam kiheverni a gyerekkoromat. \"Drága\" szüleim rajtam vezették le a saját boldogtalanságukat: ezt hívják családi erőszaknak.

betty_boop I 2009. 06. 10. 21:05

Ne haragudj, Katinka77, de nincs teljesen igazad. A törvény válásnál elsősorban a gyerek érdekeit tartja szem előtt az elhelyezésnél, ezért kerül legtöbbször az anyjához. Ha az anya erre nem megfelelő alany, azt jelezni kell a bíróság felé - és ezt nyilván nem az anyának kell megtennie -, akkor a bíróság megvizsgálja, hogy valóban így van-e. És előfordul, hogy ilyenkor a gyerek az apjához kerül. Az apának sem csak kötelességei vannak, hanem jogai is, amelyeket érvényesíthet, akár jogi úton, végzéssel is. A probléma csak az, hogy mindezen eljárások közben a gyerek pszichésen durva sérüléseknek van kitéve. Ezért kellene a szülőknek intelligens módon válni, megbeszélve, kompromisszumokat kötve, minden családtag érdekeit szem előtt tartva, nem pedig önző módon, az asztalt ököllel verve (hogy mást ne mondjak).

kismet I 2009. 06. 10. 20:10

Az a szülö, aki a gyerekeket eszközként használja saját, önzö céljai eléréséhez egész egyszerüen nem alkalmas a szülöi szerepre,. Azzal a felfogással pedig, hogy a gyerekeket automatikusan az anyánál helyezik el nagyon nem értek egyet.

Katika77 I 2009. 06. 10. 15:43

Az egyik "ismerősöm" is, hogy így mondjam, hangosan válik. Hangosan is élt eddig is, a tányércsapkodások, ordítozások, számonkérések mindennaposak voltak. A pasinak elege lett, lelépett. Amit ezért kapott, még ma is nyögi, pedig ez lassan 2 éves történet. A két gyerekhez az anyjuk foggal-körömmel ragaszkodik, ami természetes is lenne. Apjukkal minimális kapcsolattartást engedélyez, az egyik gyerek ovis, a másik bölcsis korú. A anyának az életében jönnek mennek a pasik a társkeresőkről, az apának is új párja van már hosszabb ideje. Válás nincs, mert a bíróságon szívatják egymást gusztustalan módon, az anya pénzt akar, az apa a gyerekeket. Akik nagyot szívnak, azok a gyerekek. A nevetséges dolog dolog az egészben a bíróság hozzáállása. Mit mondjak, magasról tesznek az egészre, a gyerekekkel senki nem foglalkozik. Sem az elsőfok, sem a másodfok. Szerintük a gyereknek az anyánál a helye akkor is, ha az iszik, ha az egyéjszakás kapcsolatait felviszi a lakására, ha gyerekkel jár pasizni, az apának nincs joga semmihez, pedig törvény van rá, hogy egyenlő felekként kell kezelni a szülőket, amíg nincs meg az elhelyezési végzés, de ma ebben az országban, az apának csak kötelessége van, az hogy fizessen a gyerekek után. Kérdem én: mi van a gyerekek jogaival egy ilyen esetben? Azt ki képviseli?

zizi I 2009. 06. 10. 15:20

Én meg azon a véleményem vagyok, mivel átéltem én is egy ilyen szituációt még mindig jobb a gyermeknek, ha külön mennek a szülők, mint közöttük őrlődjön és megbetegedjen a sok sárdobálástól, veszekedéstől, csúnya szavaktól. Ma is áldom az eszem, mert a volt férjemnek volt egy olyan piszok stílusa, hogy a gyermeket állandóan piszkálta, mindenért megszólította. Három évesen meg akarta tanítani késsel, villával enni, hogy ne soroljam tovább. Na persze velem is ahogyan bánt, hát az már iszonyat volt. Én 8 évig bírtam, akkor leültettem a lányomat és megkérdeztem a véleményét, egy napig beszélgettünk, közben kiment játszani, és visszajött, mert szegény ő sem tudta eldönteni hogyan legyen tovább. Végül odaült az ölembe és azt mondta anya te vagy a bölcsebb, de én is azt mondom váljatok el. Elváltunk, és a gyermekből kiegyensúlyozott felnőtt lett, mert mirest elváltunk az apuka más irányt váltott, megértőbb lett a gyermekkel, na persze én telefonon elmagyaráztam neki merre hány méter. És amikor visszahozta a gyermeket a láthatásból mindig megkérdeztem a lányomat, hogyan érezte magát vele. Résen voltam, de muszáj volt, de jól tettem, mert a gyermekem nem ment idegileg tönkre. De ha velünk marad, szegény lányom ki lett volna szekálva a világból velem együtt.

csupaszabo I 2009. 06. 10. 13:01

Úgy tűnik, félreérthetően írtam le a gondomat: a válás tényét szerintem igenis meg kell beszélni a gyerekkel! El kell neki mondani, hogy Apa és Anya már nem szereti annyira egymást, hogy együtt tudjon ezután is élni, ezért elválnak. De Őt (Őket) mindketten ugyanúgy fogjuk szeretni, és mi akkor is egy család leszünk, ha az egyik családtag egy másik helyen él. Én is megbeszéltem a fiaimmal a helyzetet, elmagyaráztam a szintjüknek megfelelően, hogy miért nem tudok együtt élni az apjukkal, és azóta is elég normális a kapcsolatunk a volt férjemmel. Még közös programokat is csinálunk, Planetárium, mozi, kirándulás, Meki, szóval nincs kizárva a családból az apjuk. Az más kérdés, hogy én képtelen vagyok már megbízni benne, és emiatt nem is akarok soha többé vele együtt élni.

Jägerlady I 2009. 06. 10. 12:22

a válás nem egy jó dolog... de elismerésre méltó, ha adott esetben* valaki mer változtatni az életén...*adott eseten az értem, hogy ha pl. valaki annak idején megházasodott, mert úgy érezte itt az ideje és talált egy embert, akivel tudta: le tudja élni az életét. csak aztán közbe szólt a végzet: 10 év házasság, és 2 gyerek után belebotlott abba nőbe, akit neki szánt az ég. akivel boldog lehet igazán. akivel önmaga lehet, aki mellett önmagát is többnek érezheti. nem holmi bolondéria volt. és igen, ott a két gyerek. ezt csak úgy szabad merni bevállalni, ha tudjuk okosan csinálni. hiszen a két gyerek semmiről sem tehet. ahogy az a nő sem, akitől elválni készül az illető férfi. első körben ezt kell tudni megérteni, felfogni és elfogadni. addig a gyerekek felé sem lehet ezt intelligensen közvetíteni...

lestyán I 2009. 06. 10. 12:14

hi-hi, talán el kéne olvasni a cikket mielőtt kommenteljük:)

Lucgizi I 2009. 06. 10. 12:12

Szerintem semmilyen gyereket, utódot nem szabad belevonni. Max annyira, amennyire érinti (hogy egyik szülővel kicsit kevesebbet fog találkozni, de ettől még ugyanúgy szeretve van mindkét oldalról). Még a felnőtt \"gyereket\" is rosszul érinti a válás....

kommentelek I 2009. 06. 10. 12:10

Csupaszabo! Itt nem arról van szó, h mindenáron maradjanak együtt a szülők teljes feszültségben, viszont ha elválnak, azt tegyék méltósággal, a gyerek lelki világát és érdekeit szem előtt tartva. De sajnos ez az esetek többségében nem így zajlik.