Egyetértek Fiona álláspontjával; valamennyiünknek arra kellene törekedni, hogy saját problémáinkat és konfliktusainkat képesek legyünk megoldani. A "gondoskodó leépítést" viszont rendkívül cinikusnak találom!

Az én munkahelyemen nincsen pszichológus, de ha lenne sem venném igénybe miután már elbocsátottak. Én mindent a párommal, illetve 1-2 közeli barátommal beszélek meg. Ugyanakkor van abban vmi, h néha jól esik egy idegennek beszélni a problémákról (nem is feltétlenül azért, h tanáccsal lásson el), egyszerűen csak jobb közérzetet ad, ha kibeszélhetjük a bajainkat, a bennünk lévő feszültséget mindenféle következmény nélkül....
Gondoljunk csak bele, itt is mindenki név nélkül, egymást nem ismerve osztja meg sokszor a legapróbb, legféltettebb titkait....

Félig felnőtt gyermekeimen látom nap mint nap, amit pályatévesztett "pedagógusaink" művelnek velük. Nemcsak katedrára, de gyerekek közelébe sem engedném őket. Mit taníthat az olyan tanár, aki vagy alkoholista, vagy házasságon kívüli kapcsolata van a saját kollégájával, és ezt nem is titkolja a diákok elől sem?...Aztán szó szerint kilóra akarja osztani az észt. Azt tanácsoltam a gyerekeknek, SOHA, SENKINEK ne tűrjék el, hogy megalázzák őket, mert ők is mindig udvariasak másokkal. Elárulok egy titkot: MŰKÖDIK! mesélték otthon, hogy ilyen megdöbbent arcot még nem láttak, mint amit a tanár vágott. Ez már több esetben is előfordult, más-más helyzetben, és mindig sugárzó arccal jöttek haza! Ez a módszer működik felnőtteknél is, néha magam is meglepődök, milyen gyorsan. Egyszerűen meghúzom a határokat, melyeket én is betartok. Nem mondom, hogy ezzel mindent meg lehet oldani, de legalább teszek valamit magamért. Zárójelben megjegyzem, az én lélekgyógyászom nem orvos volt, (azokban nem bízom én sem), de értette a dolgát, gyógyszerek nélkül!

Bár úgy lenne... Sajnos, voltam már teljesen magam alatt. Amikor érettségi előtt álltam, a szemétláda matektanárom hidegháborút indított ellenem, mert nem tudta megérteni, hogy aki jó idegen nyelvekből, annak miért nem megy a matek. Azt hitte, lusta disznó vagyok csupán, pedig még külön tanárhoz is jártam matekból (angolból pedig én tanítottam másokat). Nem akart végül elvágni, "csak" idegileg meggyötörni. Ehhez még hozzájöttek aztán az érettségi izgalmai, amelyek akkor is megvannak, ha az embert a legrendesebb, legmegértőbb tanárok veszik körül. Lehet, hogy tennem kellett volna az egészre, annál is inkább, mert a szüleim mindig is rendesek voltak, nem volt nálunk olyan, hogy "megbüntetlek, mert rosszul tanulsz", de nem tudtam tenni rá a magasból, mert a jövőmet láttam veszélyben, gondolván, mi lesz velem, ha nem tudok matekból leérettségizni?

Aztán persze összejött a dolog, de én 46 kg-ra lefogytam, rémálmaim voltak, hánytam minden reggel, egyfolytában reszketett a gyomrom, nem tudtam enni, szédültem. Nem tudom biztosan, de azt hiszem, ez a kifejezett neurózis. Senkinek nem kívánom. És? Pihentem egész nyáron, igyekeztem kikapcsolódni, kellemes dolgokat csinálni, strandolni, nyaralni, vidám filmeket nézni, vicces könyveket olvasni, jó zenéket hallgatni, és igaz, hogy nem ment egyik napról a másikra, de szép lassan rendbe jöttem. Eszem ágában nem volt pszichológushoz menni, sőt, 6 lóval nem lehetett volna elvontatni hozzá. A legkevésbé sem hiszem, hogy az idegkimerültségem hamarabb elmúlt volna, ha ül velem szemben egy fehér köpenyes idegen. (Egyébként is, ha csak egy módom van rá, kerülöm az orvosokat.)

Még valami: nekem 14 éves koromban elcsúszott a gerincemben 2 csigolya. Biológia szakkörön megemeltem egy nehéz öntözőkannát, ez okozta. Először nem tudtuk ezt, csak annyit, hogy nagyon fáj a derekam, és zsibbad a lábam. El nem tudtuk képzelni, mi okozza ezt - mindenki azt hitte, érszűkület, de hát ugye, mitől lenne egy 14 éves kislánynak érszűkülete? (Nem dohányoztam, mielőtt bárki azt gondolná, hogy... :-) ) Addig-addig, hogy kórházba kerültem vele. És a gyerekosztály nagy tudásúnak és jóindulatúnak a legkevésbé sem nevezhető főorvosasszonya rám akarta bizonyítani, hogy nincs is semmi bajom, hanem a szüleimnél akarok elérni valamit... Nem mondok semmit rá, mert még kimoderálnak. Képzelje ide mindenki a világ legocsmányabb, legtrágárabb káromkodását.

Na és ez a riherongy elküldött ott, a kórházon belül pszichológushoz., aki elkezdte velem rajzoltatni a családomat. Na, gondoltam, csúnyán ne rajzoljam apucit, mert a végén még kiderítik, hogy az apukám iránti ellenszenvem miatt zsibbad a lábam! A pszichológus kénytelen volt elismerni, hogy semmi lelki vonatkozása nincs a betegségemnek. Egy röntgen pedig kimutatta, hogy az 5. és 6. számú csigolyám kiment a helyéből, ezért fáj a derekam, és a kicsúszott csigolyák egyike nyom egy ideget, azért zsibbad a lábam. Semmi lelki nyavalya, természetesen. Ha azt a röntgent előbb megcsinálják, megkímélhettek volna engem a pszichológussal való értelmetlen fecserészéstől...

Fiona abban a szerencsés helyzetben van, hogy még soha nem zuhant olyan lelki mélységbe, ahol már bárki segítségét elfogadná...Sok embertársunk nem annyira edzett, mint ő, egyre keményebb emberi és gazdasági hatások érnek bennünket. Amikor ezek még családi problémákkal is társulnak, a depresszió is megjelenhet, és az a bizonyos lejtő lefelé... Előző munkahelyemen mindezeket átéltem, voltam olyan mélyen lelkileg, hogy elmentem egy teljesen idegen lélekgyógyászhoz. Rámutatott dolgokra, amelyek ott voltak az életemben, csak én módszeresen besöpörtem a szőnyeg alá...Számomra a legnehezebb dolog volt szembe nézni addigi önmagammal, megtanulni szeretni és becsülni önmagam, különben hogyan várjam el ezt másoktól? Hosszú ideig tartott a gyógyulás, pénzembe nem került, viszont más szemmel nézem a világot és embertársaimat is. Sokkal nagyobb szeretettel. :)

Szia Fiona, én kb 15-16 éves lehettem, amikor először voltam pszichológusnál. Senki nem mondta, hogy menjek, magamtól döntöttem úgy. Pénzembe nem került, mert minden városban léteznek családsegítők, és ott vannak pszichológusok. Otthon is meghallgattak volna, ha akarom, de nekem az kevés volt. Segítség kellett... Ma már azt is tudom, hogy miért egy idegent választottam. Míg a szeretteink bele helyezkednek a problémáinkba, addig egy kívül álló nem. Ha hiszed, ha nem az utóbbi hosszú távon a jobb, hiszen itt nem ragadsz bele adott helyzetbe míg a másikban igen. Mondhatom úgy is, hogy míg első esetben elraktározódik, addig egy MEGFELELŐ szakembernél feloldódik.

Ja, és ugyancsak kétlem, hogy ha valaki elveszti az állását, azt valami nagyon meg tudná vigasztalni egy pszichológus... Engem adott esetben inkább sértene, ha még egy pszichológust is a nyakamra küldenének. Gondoskodó leépítés... persze!

Erről egy régi Holló Színház-jelenet jutott eszembe, Galla Miklós volt a főnök, aki ki akarta rúgni a Trevor nevű alkalmazottat. És először hozzá folyamodott segítségért, hogy tudniillik hogy kéne kirúgni valakit. Mire Trevor azt tanácsolta, hogy a főnök mondja egyenesen az illető szemébe. A főnök ránézett: "Trevor, ki vagy rúgva!" "Jól van - örvendezett Trevor - ez az, jól csinálod!" Még azt is megtárgyalták, hogy van, aki üvölteni kezd a rossz hír hallatán, míg mások csak biccentenek egyet, és Trevor közölte, hogy ő valószínűleg biccentő típus. Erre a főnök megint rákezdte, hogy "Trevor, ki vagy rúgva!" - Trevor meg helyeselt, hogy jól van, csak így tovább, fog ez menni.

"És mit kell tenni, ha az illető nem akarja tudomásul venni, hogy kirúgták?" - kérdezte a főnök. Trevor azt tanácsolta, hogy adja írásba, és adja oda a személyzetisnek. A főnök le is írta, Trevor meg vitte a papírt, de útközben persze, hogy megnézte, kinek a neve áll ott. Aztán bömbölve ment vissza a főnökhöz: "TE SZEMÉÉÉT!" Mire a főnök: "Nem azt mondtad, hogy te biccentő típus vagy?" :-DDDDDD

Persze, akit kirúgtak, annak ez nem éppen annyira nagyon vicces. Akárhogy is, lehet, hogy nincs igazam, de nekem az a véleményem, hogy úgy kell ilyenkor az embernek egy pszichológus észosztogatása, mint ablakos tótnak a hanyattesés...

az előző munkahelyemen volt munkapszichológus, de soha nem mentem volna el hozzá, mert nem volt túl bizalomgerjesztő...ez is számít szerintem

Én nemhogy munkahelyi, de semmilyen pszichológushoz nem mennék soha. Nem hiszem, hogy egy idegen ember, aki nem szeret, még csak nem is kedvel, bele tudná magát igazán élni a problémáimba anélkül, hogy legszívesebben a képembe ásítana az unalomtól. Nem munkahelyi ügy volt ugyan, de az egyik kolléganőm, akivel gyakran jártam ebédelni, elvált, és a válás úgy odavágta, hogy pszichológushoz kezdett járni. Kérdeztem, hogy az meg ugyan mit csinál vele. Azt felelte, hogy semmit, csak beszélgetnek, elmondhatja, hogy mit álmodott az éjjel, meg ilyenek. Na, ne már - mondtam neki - ezt én is megtettem volna veled, azzal az "árnyalatnyi" különbséggel, hogy én mindezért nem kértem volna tőled egy fillért sem!

Szerintem is inkább az kell, hogy az ember a szeretteinek mondhassa el, ha bármi baja van. Engem a férjem mindig vissza tud a földre rángatni, ha éppen elszállni készül az agyam... :-D Szerencsés vagyok. Nagyon. Kopp, kopp, kopp - nem elkiabálni!

Lehet, hogy paranoia, de nekem az volt az első gondolatom, hogy a pszichológus kotyoghat. Elég, ha a főnöknek mesél. Ennél jobb, ha az embernek vannak szerettei, akik valóban kiváncsiak a problémáira. Erről a "gondoskodó leépítésről" most hallok először, de annyira hangzik jól, mint a "legyünk barátok" szakítás.

Szerintem nagyon jó dolog a munkapszichológus, én mindig lemegyek hozzá, hogyha már úgy érzem, szétrobbanok a munkahelyi feszültségtől. Érdekes, még soha nem gondoltam rá, hogy ide vagy oda dumálna az elhangzottakról. Fő a bizalom.