Címkék: sajátélmény, lélek, pszichiátria, kényszerbetegség, antidepresszáns

Sajátélmény: kényszerbetegség és gyógyszerfüggőség

Női Lapozó
2009. I május I 17.

Habár sok esetben elkerülhetetlenül szükséges a tabletták akár élethosszig tartó szedése is, a lelki betegségek gyógyszeres kezelése körül rengeteg a vita. Férfiolvasónk maga döntött akkor is, amikor orvoshoz fordult kényszerbetegségével, és akkor is, amikor függőségét felismerve abbahagyta az antidepresszáns szedését. Példája szerinte sem követendő, de neki szerencséje volt - és szerinte igaza is.

hirdetés

"Világéletemben nyugtalan, ideges, rágódó típus voltam, de viszonylag hosszú ideig nem volt ennek semmi rendhagyó, vagy mondjuk így: patologikusnak számító jele. Máig nem tudom, hogy mitől és miért éppen akkor, de ahogy kamaszodni kezdtem, megváltozott a dolog, mint nagyjából minden más is az életemben. A sztori odáig tipikusnak mondható, hogy jó gyerekből pofátlan kölyök lettem, elkezdtem visszabeszélni, tizenévnyi otthon ülés után bandázni kezdtem a haverjaimmal, meg elromlottak a tanulmányi eredményeim, de volt ott valami más is.

hirdetés

Sosem voltam egy kicsattanó gyerek, de akkor az egészségem nem túl látványos, mégis masszívnak mondható romlásnak indult. Lett minden, gyomorfájás, krónikus hasmenés, ekcéma, nyilván csupa pszichoszomatikus tünet, meg némi tisztán lelki természetű nehézség is. Rövidre zárva a dolgot: kényszerbeteg lettem. Nyilván nem egyik napról a másikra, magam sem tudom, mikor kezdődött pontosan ez az egész, mindenesetre 16-17 éves koromra már egészen masszív részét képezték az életemnek a különböző rituálék és kényszeres gondolatok.

Ajtózárás után ötször visszarontottam a lakásba megnézni, hogy ki van-e húzva a vasaló, el van-e zárva a tűzhely, ha a konyhában ráléptem egy kőre jobb lábbal, akkor utána ballal is muszáj volt, vagy végig kellett haladni valamilyen mintát követve, a csapokat lefekvés előtt szám szerint ötször kellett ellenőriznem, hogy nem csöpögnek-e, hatszor kellett belenéznem egy tükörbe, és így tovább. A helyzet persze még innentől is romlott tovább: ötször ötszöri (azaz huszonötszöri) csapellenőrzés, komplett koreográfiák a konyhakövön, aztán az utcán is, ha most ezt a trolit nem érem el, soha nem fog megtörténni ez vagy az, amit nagyon szeretnék, satöbbi, satöbbi.

Lehet, hogy elmesélve nevetségesnek tűnik, nekem egyáltalán nem volt az. Ha nem teljesítettem a "gyakorlataimat", tényleg úgy éreztem, hogy minden összeomlik, verejtékezni kezdtem, képtelen voltam koncentrálni a legalapvetőbb dolgokra is. Elég rendes hipochondriát és tisztaságmániát is növesztettem még az egész mellé, naponta legalább harmincszor mostam kezet, téli időszakban ki is repedezett tőle a bőröm, ha meg a sálam alól egy két négyzetcentis lyukon kikandikált a nyakam, biztos voltam benne, hogy influenzás lettem, és naponta tízszer kellett anyámnak győzködnie, hogy nem, nincs így. Egy zacskó chipset kibontani körülbelül öt perc volt, megenni meg másfél óra, mert előtte megmostam a kezemet, kibontottam, újra kezet mostam, majd elkezdtem enni, de ha azzal a kezemmel hozzáértem a zacskóhoz, amivel a chipseket fogtam, rögtön mentem újra a mosdóba. Nyilván gyűlöltem az egészet, de meg sem fordult a fejemben, hogy ezen változtatni lehetne. Egyszerűen ezek a dolgok tartották össze az életemet.

Hogy kifelé mindebből mennyi látszott, mármint azoknak, akik nem éltek egy fedél alatt velem, azt nem tudom, de nem úgy kell ezt elképzelni, hogy kényszerzubbonyban, habzó szájjal rohangáltam, sőt szerintem kifejezetten csendesen rendeztem a dolgaimat. Megmaradtak a barátaim, eljártam velük szórakozni, éltem a normális emberek életét, milliónyi apró kitérővel. Hogy így maradt-e volna, vagy tovább romlik a helyzet, ha nem történik semmi, nem tudom, mert amikor sorköteles korba kerültem, anyukám elgondolkodott rajta, hogy vajon mennyi ideig bírnám én a katonaságnál így, és arra jutott, hogy kábé három hétig. Tartok tőle, hogy igaza volt. Bár egyetemre készültem, tehát volt néhány évnyi haladékom, behívtak, hogy megállapítsák az alkalmasságomat. Ez ugye egy csomó egyénileg intézendő orvosi vizsgálattal is jár, és ezeknek a során mi kértünk nekem egy beutalót a területileg illetékes pszichiátriára is, ahol egy órás beszélgetés meg egy Rorschach-teszt után a pszichiáter azonnal kitalálta, hogy kezdjek el antidepresszánst szedni. Őszintén szólva bele sem gondoltam, hogy mennyire kéne ezt komolyan venni, "ha ő mondja" alapon elmentem a recepttel a patikába, és kiváltottam a Zoloft nevű gyógyszert.

Elkezdtem a szedését, havonta kellett visszajárnom a pszichiáterhez, hogy megbeszéljük, mi a hányóra. Na ez körülbelül abban merült ki, hogy feltette a kérdést: "Hogy van Gábor, mi a helyzet a kényszerekkel? Használ a Zoloft?" Válaszoltam valamit, így visszagondolva édes mindegy volt, hogy azt, igen, vagy azt, hogy nem, mert a viszontválasz rövid felvezetés ("nagyon jó, akkor hát"/"igen, még nem az igazi, úgyhogy") után mindig az volt, hogy "folytassuk a szedését, és emeljünk az adagon". Hát ő emelte az adagot, én meg folytattam a szedést.

Szépen lassan eljutottunk (jó ez a többes szám, átragadt rám is) odáig, hogy napi 125 milligrammot, vagyis két és fél tablettát nyeltem le. 150 milligramm a legnagyobb adag, azt nyolc hétnél tovább nem is szabad szedni, én ezt a 125-öt szedtem több mint egy évig. A hatás persze nem maradt el: higgadtabb lettem, nem törődtem egy csomó mindennel, amivel tényleg nem is volt értelme törődni, egyszóval a kényszereim tényleg enyhültek. A javulás ugyanúgy jött, ahogy annak idején a romlás, nem volt se eleje, se vége (persze a gyógyszerszedéssel kezdődött, de nem egyik napról a másikra), így azt sem mondanám, hogy euforikus örömöt okozott. Egyszerűen egy normálisabb mederbe terelődött az életem, amit nem ünnepeltem, csak tudomásul vettem, és akkor értékeltem csak igazán, amikor felidéztem a korábbi időszakot.

Ennyi elég is volt nekem egy jó ideig, nem feszegettem, hogy meddig tart ez még, hogyan tovább, lassan a havi ötperces gyógyszerfelírásokhoz is hozzászoktam, nem vártam, hogy beszélgessenek velem. Egy idő után azért elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy mikor hagyhatom abba a gyógyszer szedését, mert olvastam valahol, hogy hogyan működik, és ott az állt, hogy beindítja az egész problémát okozó leállt szerotonintermelést az agyban, és egy idő után elhagyható. Én addigra már több mint másfél éve szedtem a tablettákat, úgyhogy rá is kérdeztem az orvosnál, de elég könnyen leszerelt, így a téma a szőnyeg alá lett söpörve. Egészen addig nem kezdett igazán komolyan foglalkoztatni, amíg egyszer el nem utaztam - véletlenül a gyógyszeres doboz nélkül. Már az úton észrevettem, hogy otthon maradt, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki, három nap, na bumm. Hát nem így lett.

Másnap, vagy harmadnap reggel, amikor megpróbáltam felkelni az ágyból, úgy szédültem, hogy alig tudtam talpra állni, egész nap émelyegtem, és ez nem is javult. Akkor még nem kapcsoltam össze ezt a gyógyszer hiányával, de amikor pár hónap múlva elkaptam egy elég csúnya influenzát, és az ágyban fetrengve elfelejtettem bevenni a tablettákat, majd pár nap múlva talpra állva megint beszédültem, elkezdtem gyanakodni. Kicsit később tettem még egy szándékos próbát is, megint ugyanaz volt a helyzet. Az orvosnak hiába mondtam el, nem reagált érdemben, úgyhogy úgy döntöttem, abbahagyom magamtól, mert nem akarok gyógyszerfüggő lenni.

Ha van olyan saját történeted, amit szívesen megosztanál másokkal, írd meg nekünk:
info@noilapozo.hu

Egy-két havonta egy fél tablettával csökkentettem az adagomat, közben jártam felíratni az újabbakat, gyűltek a felhasználatlan dobozok, az orvos meg semmit nem vett észre. Egészen őszintén mondom: én sem. Nem romlott az állapotom még addigra sem, amikor az utolsó fél tablettát is elhagytam, úgy éltem tovább, ahogy a lórúgásnyi gyógyszer szedése közben, csak még megvolt az a tudat is, hogy nem nyelem le naponta a tablettákat. Hogy szerencsém volt, ráéreztem valamire vagy "a sors akarta így", nem tudom, ahogy azt sem, hogy túl merész volt-e az ötlet és mit kockáztattam. Soha senki nem magyarázta el, hogy valójában mi is történt velem, részben a saját döntésem volt az orvos felkeresése is, az meg teljesen, hogy nekem ebből ennyi elég. Nem bántam meg egyiket sem.

Azóta már eltelt jó pár év, nehezebb időszakokban még mindig előjönnek a régi problémáim, de messze nem olyan veszélyes az egész, mint annak idején volt, és mindig eljön a pillanat, amikor azt tudom mondani magamnak, hogy elég. Persze vannak az enyémeknél jóval súlyosabb problémák is, ahol életek múlhatnak azon a gyógyszeren, úgyhogy senkinek nem javasolnám, hogy csinálja utánam. Nem is ezért írtam le ezt az egészet, pusztán csak azért, mert úgy érzem, hogy félvállról, félig volt kezelve az egész ügyem, és nem hiszem, hogy ennek így kéne lennie bárkinek az esetében is. Az ilyesmit szerintem senkinek nem szabad hagyni."

Ajánljuk még:

Legolvasottabb cikkek:

25 komment

A hozzászóláshoz be kell lépned. Amennyiben regisztrálni szeretnél, megteheted itt!

Összes komment megtekintése! (25)

Az utolsó 20 komment:

soffi I 2010. 07. 09. 23:33

az utolsó kommenthez (Viktória) szólnák hozzá..igaz egy éve írta de sebaj hátha elolvassa. Az agyi egyensúly felborulása totál nem magyarázat, ez a kényszerbetegség a szterotoninszint felborulásából adódik, sőt öröklődik is, ugyh ami magyarázatot találtál a rakás könyvből az erre speciál téves..h a szeretethiány lenne az oka..jó is lenne..ez nem ilyen egyszerű. nekem pl nincs szeretethiányom, se rejtett kiskori traumám satöbbi, viszont ez az idióta kényszerbetegségem az van.nemfogom fejtegetni, sztem ezt pontosan megérteni az empátia is kevés, csak aki ezzel él az értheti meg igazán, ja és a pánikbetegséggel se keverjük össze..a fenti cikk egyébként tökéletesen fedi és örülök h most kiegyensúlyozott.. a Csernus Imréről meg annyit, h ide még csak megse említeném mert lövése sincs a kényszerbetegségről..kontrétan mondta nekem egyszeri találkánkon h nemérdekli ez. a nők, alkohol, és a drog a repertuálja..ja bocs és a férfiak...:)

VIKTÓRIA I 2009. 05. 25. 17:07

Üdv Mindenkinek!Hát ezek a kommentek nem semmik!A hiszti meg az agyi egyensúly felborulása nagyon \"jó\" magyarázat v inkább terelés! Nem irhatom le a /saját élményemet/ mert akárki magára ismerhetne! De amikor a családom elolvasta a szakorvosi véleményt róllam,egy mondatban összefoglalva \"jé és te még nem vagy bezárva\"??? Szerintem mindent vissza vezetnek a gyermekkorra, de mi van ha 30-fölött ugyan azokat az élményeket kell átélned?? Akár mint külső szemlélö?? Találtam magyarázatot, mert összevásároltam egy rakás könyvet pszihológiról irottakat, és szorgalmassan tanulmányoztam mindet! Arra jutottam, ezek a /kényszer betegségnek / titulált bajok a szeretett hiányából indulnak ki!! Ha valakit nem szeretnek gyermekkorában az nehezen tud felnőtként bízni másokban.Szerencsés ha talál egy társat aki megérti, és melette áll, minden körülmények közt. Van ilyen baráti társaságom /Hála Istennek/!! Na meg persze 1-bolond 100-az csinál!!Mert a hiszékenység, az-az igazi neurotikus betegség!!! Ember uralkodik Emberen, a maga kárára!/forrás:A Biblia!! Persze jók a gyógyszerek egy ideig, de tényleg magunknak kell megtalálni a bajainkból kivezető helyes utat. Nekem nagyon sokat segített Dr Csernus Imre a NŐ c könyve és a rólla megjelent DVD!! A családnak nevezett /tagok/ hát inkább leirom őket!! Aki nincs melleted a bajban is az nem testvér, de még csak nem is rokon, az én szememben soha!!

zizi I 2009. 05. 19. 23:02

csipisz! Nem vagyok orvos és nem is okoskodni akarok, de annyi mindent láttam és átéltem már , ezért talán azért figyelek oda jobban az emberek problémáira. Azokat akiket ismerek és pánik betegek, azok háttér életében stresszes, félelemmel teli élet húzódik. A túlzott megfelelési kényszer is dominál. Ki tudja kinél hol jön el az a pont, hogy elég. Akkor rándul görcsbe a gyomor, kiugrik a vérnyomás, zsibbadnak a végtagok, jönnek a szívritmus zavarok. És eseteimben egyik sem tudott már segítség nélkül visszatérni a normális életbe. Kívánok neked jó egészséget, mert ennyi szenvedés után nagyon is megérdemled.

csipisz I 2009. 05. 19. 21:50

10 évig voltam bipoláris(mániás)depressziós.Többször feküdtem vele pszichiátrián.Hasonló az esetem...10 év után egy urológusom kérdezte tőlem,miért szed ennyi gyógyszert?Akkor jöttem rá,ha orvosként azt mondja,talán igaza lehet.Fokozatosan hagytam el..ma már csak fél szemet szedek szinten tartás miatt.Megjártam a Dante poklát az évtized alatt,és minél rosszabbul voltam,annál több gyógyszert írtak fel.Aki -vagy családjában- nem volt hasonló,annak fogalma sincs,mit él át egy ilyen beteg.Amióta minimálisra csökkentettem az adagom tökéletesen egészséges életet élek.Persze az elején szükség volt az orvosi segítségre,csak úgy tűnik elfelejtették,hogy egy idő után csökkentsék az adagom,ellenkezőleg...növelték.Szoros kontroll alatt voltam..és egyetlen pszichiáterem volt, akiben nagyon bíztam.Így is megtörténhet ilyen eset, és csak a véletlen műve,hogy hallgattam a nem szakorvosomra...és magamtól csökkentettem le az adagom...szerencsére sikerrel.Nagyon nagy körültekintés,empátia és nem kevés szerencse szükséges egy mentális beteg gyógyulásához.

zizi I 2009. 05. 19. 21:37

Szia!Bozsi,Ági! Mindig eszembe jut valami, így utólag. Ahol előzőleg laktunk, a szemben levő férfi szomszédom volt pánikbeteg. A felesége az egészségügyben dolgozott és tisztában volt vele, mit is jelent. Képzeljétek, az is egyszer csak úgy magától abbahagyta a gyógyszerszedését. De nem fokozatosan, hanem egyik napról a másikra. És mi lett a vége szívinfarktust kapott, mert ugye a gyógyszerhiánya nélkül előjöttek a rosszullétek és sokkal intenzívebben, mint a gyógyszer mellett. Szerencsére azonnal kórházba került az intenzív osztályra és megmentették az életét. Viszont ez nem az elrettentés oldala, csak egy sajnálatos példa. Úgyhogy vigyázni kell, mert nem egyforma az emberi szervezet, és nem egyformán reagál a gyógyszerekre sem, valamint annak megvonására.

bozsilány I 2009. 05. 19. 16:12

Ja, felborul az agyi egyensúly. :D Inkább ráborul a sok sz@r az emberre, amit egész életében gyáva volt rendbetenni, de sokszor a teljes család szennyese benne van a dologban. Csak ez a kémiai magyarázat olyan kis kellemes mindenkinek. Bár igazából az orvosok sem nagyon tudják, hogy a tyúk vagy a tojás van-e előbb- az élmények, tapasztalatok, "külvilág" hatnak -e az agyi folyamatokra, vagy az agyi folyamatok határozzák meg azt, ahogy a külvilágot látjuk. Mindkettő működik.

Ágika24 I 2009. 05. 19. 13:10

Zizi jól látod a helyzetet, de azt hiszem itt mindenki! ezek nagyon is komoly betegségek. Hivatalonsan ha jól tudom ennek is van orvosi magyarázata, az agyban egy bizonyos kémiai egyensúly borul fel, ami okozza ezeket a rohamokat. Írtó egy érzés, Nekem is volt olyan amit Te írtál, hogy le kellett álljak az út szélén, és jönni kellett értem, a boltba nem tudtam hetekig bemenni, sőt eleinte otthon a lehúzott redőny és a csendes szoba volt a legjobb!!! Még mindig élesen él bennem a kép, hogy melyik boltba mentem be oly sok kihagyűás után először.

zizi I 2009. 05. 19. 07:45

burn80! Eszembe jutott még egy történet a pánikbetegségről. Egy 20 éves fiatal ismerős lánnyal együtt utaztunk a buszon, sokáig szinte naponta találkoztunk, és egyszer csak hirtelen nem jött, de sokáig nem találkoztunk. Majd amikor kb. 2 hónap múlva újra együtt utaztunk, megkérdeztem tőle, hova tűnt. Szegény gy ömlött belőle a panasz,mint csapból a víz. Elmesélte pánikbeteg lett, és olyan rohamai voltak, nem mert otthonról sem kimozdulni. Volt, hogy kocsival indult el otthonról, de félúton rátört a pánikroham, és le kellett állnia az autóval, majd telefonálni a munkahelyére, hogy azonnal menjenek érte, mert ő ott meg fog halni. Remegett, zsibbadt, szédült, forgott vele a világ. Majd azt is hozzátette, egyszer a munkahelyén is rájött a roham, kihívták az orvost, aki azt mondta, hisztiszik. Szerintem, aki ilyen intenzív rohamot kap, mint ez a lány is,nem hiszem hogy hisztiből várja az orvosi segítséget. Nagyon megsajnáltam, szinte fel sem lehet fogni, milyen mocsok tud lenni ez az állapot. Eltelt már azóta két év és tartom vele az interneten a kapcsolatot. Egy évébe tellett, amíg talált olyan szakorvost, aki segített neki ezeket a borzalmas rosszulléteket megszüntetni, de azóta is gyógyszereken él. Szóval, aki pánikbeteg, ne legyintsünk a betegségére, mert sokan a pánikbetegséget hisztinek ítélik meg, pedig nem az. És ha ilyet hallunk, hogy pánikbeteg vagyok, az komoly állapot, és ne úgy kezeljük embertársainkat, hogy az egyenlő a bocsánat a kifejezéséért elmebajjal küzd. Ez nem így van!

Van der Meulen I 2009. 05. 18. 20:53

A kényszerbetegség (AVAGY kényszerneurózis) elsősorban feldolgozatlan problémák, belső frusztrációk megnyilvánulása. Az ajtó bezárásának illetve a gáz elzárásának ellenőrizgetése a felelősségvállalástól való rettegés és/vagy az önmagunkba vetett hit teljes hiányát jel(e)z(het)i. Természetesen ott vannak a feloldatlan konfliktusok (legtöbbször szülőkkel, vagy valamelyik szülővel), esetleg kora gyermekkori traumák, kimondatlan feszültség - és egy erőteljes generalizált (vagyis általános) szorongás - a mindentől való félelem, ami akkor enyhül (időlegesen), ha mintát járok a szőnyegen, megfogom ötször az ajtófélfát, etc. A kényszeres kézmosás/tisztaságmánia ugyanezeken alapszik, csak ott definítíven koszosnak, piszkosnak érzi magát a beteg. (Olyan élmények vannak lerakódva a tudatában, amitől szeretne, de nem tud szabadulni. Természetesen a beteg ezt nem tudja, naná, hogyha tudná, akkor elindulhatna valamerre, nem egy rituális cselekvéssorozatban nyilvánulna meg a gond.) Hasonló félelem az, ha valaki nem meri felvenni a kisbabákat, mert betegesen retteg attól, hogy leejti őket. (Felelősség, fel nem oldott bűntudat vmi. miatt, etc.) Előfordulhat, hogy ezek a kényszeres tünetek komolyabb, súlyosabb pszichózisokat "takarnak le". Ha ez kiderül, a kényszerneurózisból történő teljes kikezelés nem biztos, hogy áldásos. Ezért (is): az ilyen esetek szimplán gyógyszerrel történő kezelése akkora bűn, mintha egy sebész gyurmakéssel nyitná fel az operálandó területet. Hosszantartó feltáró terápiára van szükség - én mondjuk a szülőkkel való kapcsolattal (szülői elvárások jelenlétének firtatásával) kezdeném. Aztán ott van még rengeteg minden, amit meg lehet (meg kell!) bolygatni. Ja, és nem vagyok semmilyen '"jelölt", egyszerűen csak beregeltem, mert voltak megválaszolatlan kérdések. Bocs az összeszedetlenségért, de folyamatosan írtam és elég lusta vagyok újraírogatni, ha esetleg vannak elírások.

burn80 I 2009. 05. 18. 20:33

Igazán meglepődtem, amikor a cikket olvastam. Miért is? Mert nagyon-nagyon ritkán hallani értelmes, összeszedett emberi hangot. Nagyon örülök, hogy vannak még emberek, akik őszintén mernek vallani magukról, és a hozzászólások is annyi emberséget, megértést és empátiát sugallnak, hogy igazán jól éreztem magam, és újra kezdek hinni az emberekben. Én is -mint szerintem annyian-, küzdök a depresszióval, pánikbetegséggel. Erről úgy igazán, csak szemlesütve mer beszélni az ember, mert az orvosok sem tartják "betegségnek". Ha ők nem, akkor ki lesz az, aki elmagyarázza a szerencsésebb embertársainknak, hogy mi is eza betegség......, hogy nem is olyan könnyű ezzel élni...és hogy nem csak az infarktus, az agyvérzés,stb. a betegség, hanem ez is komoly, néha igen nehéz terhet ró a környezetre............nekem hosszú évek kellettek ahhoz, hogy egyáltalán megfogalmazódjon bennem az a szó, hogy beteg......Szóval nagyon értem, és érzem a fájdalmat, a tehetetlensget, a másságot....persze, az ember megpróbál "normálisan" viselkedni, ami vagy sikerül, vagy nem........ mégegyszer köszönöm az életnek, hogy vannak ilyen emberek is, mint az itteni hozzászólók

kriszti.md I 2009. 05. 18. 19:57

Kedves cikkíró! Velem is hasonló dolog történt. Másfél évig szedtem a gyógyszereimet depresszióra. Eleinte csodálatos volt a javulás, amit éreztem. Elmúltak az öngyilkossági gondolataim, amelyektől előtte soha nem tudtam szabadulni. Ugyanakkor kezdettől fogva olyan álmos lettem a gyógyszerektől, hogy alig bírtam fenn lenni. Mivel épp nyári szünet volt, én meg gimnazista, semmi dolgom nem volt, így megtehettem, hogy napi 16-18 órát aludtam, de ezt egy katasztrófális mellékhatásnak tartom. Pszichiáteremet kezdettől fogva folyamatosan emlékeztettem a problémára, de semmi eredmény. Folyamatosan emelte az adagomat, és későbbi falcolásom miatt megint csak. Gimnázium 12. osztályára oda jutottam, hogy alig bírtam ébren maradni az órákon, sőt, gyakran elaludtam. Az első két-három óra volt a 'veszélyzóna', ilyenkor, hacsak nem tartotta a tanár folyamatos stresszben az osztályt kérdezgetéssel, szinte 100%-os biztossággal elaludtam. Nem számított mikor feküdtem le, mennyit aludtam, mindig előfordult. Ugyanakkor az elalvás alig ment, sokszor inszomniás voltam, volt olyan, hogy 11-kor lefeküdtem aludni és hajnali négyig nem tudtam elaludni. Miután végeztem a gimivel és egyetemre kerültem, már csak az elalvást észleltem a gyógyszerek hatásából. A kedvem nem volt jobb, ugyanúgy visszaestem a depressziómba, és megint falcoltam. Ekkor határoztam el, hogy elhagyom a gyógyszert. Tudom, káros lehetett a szervezetemre, de a vizsgaidőszakomban sokszor, amikor másnap vizsga volt és egész éjjel tanulnom kellett, nem vettem be a gyógyszerem, így képes voltam aznap éjjel fennmaradni, és a vizsga utáni este bulizni a barátaimmal, minden fáradtság nélkül. Emiatt fokozatosan, de rövid idő alatt elhagytam a gyógyszereim. Én is tapasztaltam szédülést, szívdobogást, gyakran úgy éreztem, mintha 'mini infarktusaim' lennének. Nem tudok ezekre jobb szót, de aki átélte ugyanezt, tudja miről beszélek. Mára még mindig szeretek aludni, de már nem alszom el az órán. Nem vagyok kávéfüggő sem, ébren tudok maradni és fel tudok kelni ha kell. Örülök, hogy végre nem kell zombiként élnem.

zizi I 2009. 05. 18. 19:34

Hova tűnt a pszichológus jelölt hozzászóló? Nagyon kíváncsi lettem volna, mit válaszol a kérdéseimre? Hmmmmm!!

csak egy NŐ I 2009. 05. 18. 14:21

Nekem ez inkább kényszer neurózisnak tűnik. De mindegy. Viszont komolyan érdekel, mi erre a megoldás. Van egy barátom, ugyan így kezdődött. Elzártam a gázt? A villanyt? Bezártam az ajtót? Aztán jött a hipohondria, meg a tisztasági láz. Napi 50 kézmosás, fertőtlenítés... nagyon nagy a baj. Hogyan lehetne neki segíteni???

Ágika24 I 2009. 05. 18. 12:27

Nem vagyok szakember, de ez szerintem a pánikbetegség egyik fajtája lehet ami uralkodik rajtad! Jómagamnak volt szerencsém e \"remek\" betegséghez, és nem akarok senkit elkeseríteni, de akin egyszer kijön, az nem él többet nélküle (legalábbis a saját és ismerőseim tapasztalatait tekintve)... ... viszont sokat lehet javítani a dolgon, ha kideríted szakember segítségével, hogy milyen lelki tényezők is okozzák ezt. Nekem speciel egy papapszichológus segített és a Bach cseppek. A \"rendes\" orvos Xanax-ot adott, de nem akartam gyógyszert szedni, így vissza sem mentem többet oda. Időnként azért elmegyek egy vérvételre, mérem a vérnyomásomat, hogy tényleg egészséges vagyok-e!? De alapban szerencsére valamelyest megtanultam élni az életemet ebben a formában.

morzsa I 2009. 05. 18. 12:21

egyetértek az előttem szólóval...

Bogica13 I 2009. 05. 17. 22:37

Az embernek nem szabad beletörődni sokszor a sorsába. Én több, mint félévig kopogtattam orvosoknál, természetgyógyászoknál, hogy mondják meg mi a bajom. Egyik reggelre felduzzadt a szemhéjam. Senki nem akart segíteni rajtam.. semmilyen vizsgálatot nem akart senki elvégezni. Borzalmasan néztem ki, nem mertem senki szemébe nézni, tudtam, hogy baj van és szinte egyedül voltam vele. Nem értettem az orvosok részéről a bajom elbagatelizálását, hogy egyáltalán nem akarnak vizsgálatokra küldeni, legyintettek, hogy allergia. (Nem vagyok semmire sem allergiás) Az állapotom rosszabbodott, elkezdtem nem látni ugyanarra a szememre és a fejem is fájt sokszor. Szavak sem jutottak az eszembe, néha még a gondolkodás is nehezen ment, fáradékony voltam, elesett, örökké aludtam volna. Végül egy neurológus doktornőhöz kerültem, aki először rendkívül mogorvának tűnt, egy keveset sem mosolygott. Bár ez egyáltalán nem zavart. Rendkívül segítőkész volt és nagyon akart rajtam segíteni és rendkívül körültekintően járt el a betegségemmel kapcsolatban, vizsgálatokra küldött, majd kórházba, ahol megint csak jó kezekbe kerültem, anélkül, hogy bárkinek a zsebét tömködtem volna pénzzel!! Végül agyi infarktus lett a diagnózis (28 évesen) és a kezelésem még most is tart. Bocsi, hogy hosszú lett a hozzászólás, csak azt akartam mondani ezzel, hogy nem szabad feladni! Én nagyon sok orvosnál jártam és csak a közönnyel találkoztam! De menni kellett tovább, hogy megtaláljam ezt a doktornőt, aki kb megmentette az életemet! Olyan vizsgálatokat végeztek el, amelyekről azt sem tudtam, hogy a mai Magyarországon léteznek! Szal az orvostudomány nagyon tud nálunk is! Csak meg kell találni a mi dokinkat, aki foglalkozik velünk!! Ha belegondolok a szerencsétlenségben szerencsém is volt, mert nálam szemduzzanattal kezdődött, és nem nehezen járással vagy beszédkieséssel.. Igaz ezt sikerült ráfogni az allergiára.. és ezzel elhajtani.. és nagyon nagyon nehéz volt, még most is fáj ez az egész.. és az a sok ember a várókban, a kórházakban.. és mindenki diagnózisra vár.. javulásra.. Gratulálok a cikkírónak, hogy sikerült "józannak" maradnia és felülbírálnia az orvost!

zizi I 2009. 05. 17. 22:07

Figyeljetek az biztos, hogy ha saját magunkon nem segítünk, akkor megenne minket a fene. Már majd negyven éve vagyok inzulinos cukorbeteg. A napi négy-öt szuri, na ez jutott nekem. Mindeggy, vagyis nem... Elmegyek kontrollra, persze félévente. Leülök, a drága doktorom megkérdi, na mi a panasza. Hát egy kicsit jobb a hemoglobin H1Cje, akkor nem változtatunk az adagon.De arra nem kíváncsi, hogy az eltelt fél év alatt hányszor volt 24-es cukorja, vagy lent volt e a béka segge alatt. Az már nem érdekli. Akkor mi a fenének vállalta fel a gondozóba azt a rengeteg sorstársamat. Ha meg valami problémám van, akkor meg azt motyogja az orra alatt, miért nem jött előbb? Én saját magam próbálom alakítani a cukorszintemet, Komolyan mondom, ha én nem figyelnék ennyire magamra, és nem tartanám be a diétámat, már régen el lennék temetve. Na meg a másik, nem kívánja az emberfia, hogy ki....ják a beteg ember fe....ét, de azért mennénk a speckó dokihoz, hogy legalább a mai orvostudomány állása szerint a szövődmények elkerülése végett, vagy ár annak jobbítása érdekében valami gyógymódot ajánlani tudjon, vagy felírjon. Erről ennyit. Bocs, hogy kifakadtam, de a saját bőrömön tapasztaltam, ha az ember saját magán nem segít, akkor elveszett ember. Bocsánatot kérek azoktól az orvosoktól, akik nem így állnak a betegeikhez.

vica I 2009. 05. 17. 21:56

Lassan oda jutunk, hogy nincs is értelme orvoshoz menni max. ha csak nem műtéti beavatkozás szükséges, mert ha nem veszed kezedbe sorsodat betegségedet sajnos így jársz! Saját magunkat kell meggyógyítanunk, ahogy a példa is bizonyítja amúgy szívből gratulálok a sikerhez!!!

bozsilány I 2009. 05. 17. 21:18

Jah, a mai világban tényleg nagy bátorság kell, hogy az ember maga döntsön saját magáról, és előtte ne kérje ki egy sor pszichiáter, pszichológus, gyógyszerész, szakorvos, műkörmös, kislábujj-specialista véleményét. Pedig sokszor az első út a gyógyulás felé, ha fel merjük vállalni magunkért a felelőséget, és nem arra várunk, hogy majd mások megmondják, mit kell csinálnunk. Tudom, a depresszióból így gyógyultam ki. (Persze nem volt ilyen sima menet, de megérte.) Igaz, biztos van olyan betegség, amihez kellenek a felsorolt szakemberek. Az eseteknek kb. 10%-ban szerintem.

zizi I 2009. 05. 17. 19:02

Kedves pszichológus jelölt! Ha már a témánál tartunk, mitől alakul ki például a pánikbetegség, vagy a kényszerbetegség? Engem is érdekelne, mert a közvetlen környezetemben vannak ilyen problémákkal küzdő emberek. Köszönettel! ZIZI