A hüllőtartók közöttünk vannak, nem egy közülük a legveszélyesebb fajokat neveli otthon hobbiból, mi mégsem tudunk róluk szinte semmit. Mint az Tóth Tamás herpetológussal készült interjúnkból kiderül, a hatóságok sem sokkal tájékozottabbak, ugyanis a kérdésre vonatkozó szabályok betarthatatlanok, a vagánykodás sikk, mérges kígyót pedig bárki tud szerezni.

Tóth Tamás 27 éve foglalkozik mérges kígyókkal. Mint oly sok mindenkinél, nála is hobbinak indult a dolog, de az érdeklődése ennél mélyebbnek bizonyult, így a szenvedélyből hivatás, a terraristából herpetológus lett. Főiskolát végzett, sőt jelenleg is tanul, közben több nyelven publikál a témában, és hosszú ideje a Fővárosi Állat- és Növénykert munkatársa. Otthon néhány éve már nem is tart hüllőket, mert "elég az, ami a munkahelyén van", de mi most kifejezetten a mérges kígyók hobbiszerű tartásáról kérdeztük őt.
Női Lapozó: Nekem annak idején azt tanították, hogy a kígyóktól, pókoktól való félelmünk genetikus örökség. Tényleg így van?
Tóth Tamás: Nem, ez tanult dolog. Ha egy gyereknek odaadnak egy kígyót, elkezd játszani vele. A szülei viszont megtanítják neki a félelmet, elviszik az állatkertbe, azt mondják neki, nézd, milyen gusztustalan, nincs lába, és így belénk nevelődik a félelem. Ráadásul el is szakadtunk a természettől. A régiek még tudták, hogy mi az, amitől tartani kell, amivel óvatosnak kell lenni, mert ártalmas lehet, legyen szó akár egy bogyóról vagy egy kígyóról. Mi már erre nem vagyunk képesek magunktól.

Akkor mi különböztet meg téged, aki kígyókkal foglalkozik közel három évtizede, és engem, aki már akkor is retteg, ha a tévében lát egy viperát?
- Az embert jó időben, jó pillanatban kell, hogy elkapják a megfelelő impulzusok. Gyerekkoromban én is ugyanúgy féltem a kígyóktól, mint bárki más. Alsó tagozatos koromban az osztálytársaim egy kiránduláson agyonvertek egy siklót, és én a tetemet megnézni sem mertem, annyira tartottam tőle. De az állatok mindig is érdekeltek, vadász szerettem volna lenni, és a nyolcvanas évek elején a kezembe került egy katalógus, amiben említettek egy előadást az óriáskígyókról, én meg elmentem meghallgatni. Szóba kerültek a mérgeskígyók is, és azt láttam, hogy azok az emberek, akik foglalkoznak velük, úgy kezelik őket, mint én a távirányítót. Egyszóval nem félni kell tőlük, hanem csak vigyázni velük. Egy csomó minden más veszélyes időtöltés is van az autóversenytől a sziklamászáson keresztül a barlangászásig, mindenki más és más dologtól tart. Ha nekem például sziklára kéne másznom, nagy bajban lennék, mert tériszonyom van. A barlangászás meg nem érdekel, mert szűk helyen kell csinálni. Ez viszont megfogott.


Tóth Tamás

Mikor szerezted be az első mérges kígyódat?
- Nagyon korán csaptam bele a dologba, és ettől mindenkit óva intek, mert van tétje. 15 évesen kaptam az első mérges kígyóm, és onnantól kezdve folyamatosan voltak. Volt, hogy több, volt, hogy kevesebb, most meg már egyáltalán nincsenek itthon, mert éppen elég az, ami bent van az állatkertben. Most már nem is annyira a gyakorlati rész izgat, hanem a dolog tudományos oldala, de az elmúlt 27 évben mindig volt közöm valamennyi állathoz.

A szüleid mit szóltak, amikor hazavitted azt a bizonyos elsőt?
- Mondanom sem kell, gúlába álltak, nem nagyon kaptak szikrát. És még csak nem is nagyon mondtam el, hogy ez mérges kígyó. Volt egy külön szobám a pincében, az afféle rémségek kicsiny boltjaként kezdett üzemelni onnantól fogva, de én eljátszogattam ott magamban. Persze ehhez szerencse is kell. Nekem a mai napig nem volt marásom, de voltak alkalmak, amikor nagyon közel álltam hozzá. 15 éves korában az ember különösen szeretne öt centivel magasabbnak látszani annál, amekkora, és bevállal olyan mutatványokat, amiket nem kellene, pláne ha lányok is vannak a társaságban. Olyan ez, mint amikor megkapod a jogosítványt, beülsz apa autójába, és mész, mint a távirat. Voltak helyzetek, amikor odavágott egy-egy állat, és azon nagyon sok minden múlik, hogy ezt hogyan éli meg az ember, mert itt dől el, hogy csak a vagánykodásról szól az egész, vagy valami mélyebb dolog van mögötte. Volt egy barátom, szintén hüllőtartó, és mivel múlt időben beszélek róla, lehet sejteni, hogy nála nem lett jó vége a dolognak. Nem az első marásába halt bele, hanem a tizenharmadikba, miután allergiás reakciót váltott ki belőle a kígyóméreg. Még megvan valahol videokazettán egy közös tévészereplésünk, ahol elmondja, hogy emiatt a következő marásába ő bele fog halni, és sajnos ez meg is történt. Ilyenkor azért elgondolkozik az ember, hogy ő maga meddig megy el.


Ellenszer, aminek többnyire lehetetlen a felíratása Magyarországon

És mi a jellemző inkább a hüllőtartókra: a vagánykodás vagy a mélyebb érdeklődés?
- Ez egy szomorú történet. Tíz hüllőtartóból hat-nyolc inkább csak felvágni akar, valami olyat akar demonstrálni ezzel, ami egyébként nincs meg benne: vagányságot, bátorságot, intelligenciát. De ez nem normális, nem ezzel kéne foglalkozni. Aki mérges kígyókat tart, annak tudni kéne, hogy akárhány állat volt a kezében, mindig történhet valami váratlan. És ha ettől bibis lesz az ember keze, az nem egy egyszerű duzzanat. Akár a vese is tönkremehet egy marástól, és elmondva talán vicces, de a gyakorlatban egyáltalán nem az, ha óránként kell emiatt vécére járnod életed végéig. Egy kígyó megfogásának szakszerű módja van, de ezzel a többség nem is törődik, sokszor még azok sem, akik herpetológusként mutatkoznak be. Csak az a cél, hogy sikerüljön megragadni a kígyót. De hát Magyarországon ma erre van igény, és annyira kicsúszott az irányítás a hatóságok kezéből, olyan átláthatatlanná vált az egész rendszer, hogy bárki be tud szerezni egy mérges kígyót. Az interneten utánanéz, hogy hol lesz börze Németországban, kimegy, megveszi az állatot, és mivel nincsenek határok, úgy jön vele haza, hogy senki nem tud róla semmit.

Amikor megkerestelek, említetted, hogy tudomásod szerint nincs is Magyarországon olyan ember, aki engedéllyel tart mérges kígyókat. Miért van ez így?
- A rendszer alapvetően beteg. Úgy kezelik a kérdést, mint a prostitúciót: ha van türelmi zóna, ott lehet művelni. Csak épp nincs türelmi zóna. Olyan feltételeket szabnak, amiknek nem lehet megfelelni, és amúgy is teljesen logikátlanok, például a szomszédok hozzájárulására van szükség ahhoz, hogy mérges kígyót tarthasson az ember. Pedig ha fegyvert akarok venni, akkor sem a szomszédokat kell megkérdeznem, hanem hatósági engedélyt kell kérnem. Vagy például bizonyítani kell a mérges kígyó-tartáshoz, hogy van szakirányú végzettséged, de a borász is szakirányú végzettségnek számít. Olyan dolgok vannak a jogszabályban, hogy hihetetlen. Én nagyon fontosnak tartanám, hogy legyen például pszichológiai teszt, mielőtt valaki engedélyt kap, hogy ne háborodott alakok mutatványozzanak. Ehhez képest ilyeneket mutogatnak még a médiában is, és világviszonylatban is ez megy, nem a felelős gondolkodás. Még azt is megmutatják, amikor megmar valakit egy kígyó. Persze nem is véletlenül történik ez meg, mert úgy fogja meg, hogy azt büntetni kéne. Egy gaboni viperával láttam ilyet legutóbb, megmarkolta a pasas, mire az állat átharapta alul a saját száját, és úgy marta meg a kezét. Ez az, amiről beszéltem: mindig történhet valami váratlan. A sok fiatal titán viszont most egymást okítja, magyarul adják át egymásnak a hülyeséget.


Itt a különböző mérges kígyók által ejtett sebeket mutogatta

Mi lenne a megoldás? Te a prostitúciót említetted, nekem a drogkérdés jutott eszembe, aminek a kapcsán sokan azt mondják, hogy a legalizáció visszaszorítaná a fogyasztást. Erről van szó itt is?
- Nehéz ügy. Valami középutas megoldást kellene találni. Annak rangot kéne jelenteni, hogy valakinek engedélye van, ezzel szemben most sikk partizánkodni. Nem tudjuk, hogy mi van az országban, pedig néha dermesztő dolgok derülnek ki. Pár éve például volt egy riasztás, egy lakótelepen a csótánycsapdába beleragadt egy kígyó. Kiderült, hogy egy homoki vipera volt. Szóval akármi megtörténhet, simán előmászhat egy társasházban valami szerelőaknából egy mérges kígyó. Persze nem napi rendszerességgel történik ilyen, de az esélye megvan, és most nem is csak mérges kígyókról van szó. Nyitottak már nekem úgy kertkaput, hogy ott állt a házigazda mellett egy 180 kilós tigris. Szerencsére nem sok ilyen őrült van, de így is több az elégnél. Valamennyire át kéne látni a helyzetet, és ha lenne egy társaság, amelyik normálisan csinálná a dolgot, valahogy legalizálná a mérges kígyó-tartást, az előrelépés volna.

Ha valaki beszerez egy állatot, mi a jellemzőbb: megelégszik vele, vagy halmozni kezdi őket?
- Sajnos utóbbi. Az az elv, hogy még keményebb, még nagyobb, még veszélyesebb legyen, és ugyanolyan értelmetlen versengés lesz ebből, mint ami az autókkal vagy a mobilokkal megy. A mélyebb érdeklődés nagyon sok mindenkiből hiányzik.

Lehet szeretni egy mérges kígyót?
- Bizonyos fokig lehet, ha az embernél ott született az állat, figyelte a fejlődését. De az a fajta kapcsolat, ami egy kutyával, macskával vagy hörcsöggel kialakulhat, egy kígyóval nem jöhet létre, mert nem ismeri meg a gazdáját, nem jó a látása, sőt még csak nem is látványos, mert alkalmasint napokig nem csinál semmit. Ilyesmit nem várhatunk tőle, csak azt, hogy az élővilágnak egy részletét megismerjük: megfigyelhetjük, hogyan táplálkozik, satöbbi.


Az ott bizony egy méregfog, amiben még benne van a méreg

Mit érez az ember, amikor bedob a kígyónak táplálékul egy egeret?
- Ez az útja-módja ennek, idétlenül is nézne ki, ha egy sárgarépára kéne ráugrania, és azt kezdené szorongatni. Másrészt én is megeszem a csirkét. Igaz, nem látom, amikor levágják, de egyszer az is csipogott. Semmi természetellenes nincs ebben, és valószínűleg egérből vagy patkányból több is van, mint kígyóból.

Ha valaki azzal fordul hozzád, hogy mérges kígyót akar, mit mondasz neki?
- Én mindenkit megpróbálok lebeszélni róla, de ma már bárki megtalálhatja a maga forrását. Van egy fotógyűjteményem marásokról, sebekről, azt is meg szoktam mutatni. Van, akit elrettent, de van, aki azt mondja, hogy mutassak még. Ez már beteges. Ha valaki nagyon elszánt, annak azt mondom, hogy vegyen egy haragos siklót, az aztán kiugrik a terráriumból, tud harapni. Ha azzal megtanul az ember bánni, akkor már lehet továbblépni, de semmiképpen sem úgy, hogy egy hét után már valami veszélyes állatra vált, ahogyan sokan csinálják.

Lehet a hüllőtartást hobbinak nevezni?
- Lehet, természetesen. Ha a szabadidő értelmes eltöltése, akkor miért ne. Attól függ, ki milyen szinten űzi. Nem kell persze olyan mélyen belemászni, mint ahogy én tettem, de érdemes belemélyedni, mert kell hozzá egyfajta igényesség, ha normálisan akarja csinálni az ember. De a többség tényleg egyfajta hobbiként tekint rá. Ahogy mondtam, van, aki gyorsulási versenyekre jár, van, aki meg mérges kígyót tart.