A színházi súgók szerepét jól ismerjük, de hogy pontosan hogyan is végzik a munkájukat, arról vajmi keveset tudunk. Éppen ezért kerestük meg Lovass Ágnest, aki húsz éve van a pályán. Műhelytitkok és sztorik a súgólyukból, ami egyébként már nem is létezik.

Lovass Ágnes kellékesként kezdte színházi pályafutását, jelenleg pedig a Nemzeti ügyelője, de elsősorban mégiscsak súgó, immár 20 éve. Ilyen minőségében kapta meg elsőként, 1992-ben a színházi háttéremberek számára létrehozott Hét előtt, tíz után díjat is, ami számára felér "egy Kossuth-díjjal, plusz még három Oscarral". És ilyen minőségében kérdeztük őt mi is.
Női Lapozó: Már az iskolában elkezdted a szakmát?
Lovass Ágnes: -Nem, akkor még nekem súgtak, és igyekeztem mindig lecserélni a padtársaimat egyre jobb súgókra. Komolyra fordítva a szót: óvónőnek tanultam, de már gyerekkoromban is folyton hiányoztam a nulladik órákról, mert képtelen vagyok hajnalban kelni, így aztán három év óvónői kísérletezés után be kellett látnom, hogy nem ez a szakma való nekem. A színházat viszont mindig is szerettem, és egy hirdetésre jelentkezve kellékesként sikerült bekerülnöm a Thália Színházba. Ez még az 1800-as évek közepén volt, szóval most a kétszázadik születésnapom előtt egy perccel adom ezt az interjút. (nevet) Akkor egyébként még azt sem tudtam, hogy van ilyen foglalkozás, hogy színházi súgó. Aztán 1989-ben volt egy szakszervezeti értekezlet, ahol a Katona József Színház ügyelője megkérdezte a Thália akkori főügyelőjét, Géczi Istvánt  -  aki speciel most a Nemzeti Színház főügyelője, és ilyeténképpen ma is főnököm -, hogy nem tud-e egy jó súgót. Ő meg megkérdezett engem, hogy nem próbálnám-e ki, mire én mondtam, hogy dehogynem.

Nagyon komoly felvételi volt, találkoztam a Katona igazgatójával, Zsámbéki Gáborral, aki elém rakott egy Népszabadságot azzal, hogy tessék felolvasni a vezércikket. Aztán kivallatott az iskoláimról, kérdezte, hogy súgtam-e már valaha, mondtam, hogy hajjaj, de mennyit  -  erre készítettek föl, hogy ezt kell mondani, ha azt akarom, hogy fölvegyenek. Gábor letolta az orrán a szemüvegét, fürkészően rámnézett, látszott, hogy egy szót sem hisz az egészből, de nem szólt. A végén azt mondta, hogy "meglátjuk, szerdán jöjjön be, és súgja le az Übü király felújító próbáját". Én boldog felelőtlenséggel mondtam igent. A felújító próba szerepe az, hogy a nyári szünet után az évad elején felelevenítse mindazt, ami három hónap alatt kiesett a fejekből. Afféle Ki mit tud? ez. Én az Übü királyt nyolc évvel korábban láttam, összesen ennyi emlékem volt róla. De jobban belegondolva, rettegni kezdtem: rémdráma lesz, engem most kinyírnak, fölfalnak, már most vége a páylámnak, pedig még el sem kezdtem. Iszonyatosan féltem, de mázlim volt: kedd este kaptam egy telefont, hogy a hétfő-keddi felújító próba annyira jól ment, hogy a szerdai elmarad, de én azért csak menjek be nyugodtan aláírni a szerződést. Hát onnantól kezdve vagyok súgó. Egy hónap múlva jött is az első darab, Weedekind Lulu-ja, Udvaros Dorottya főszereplésével, Ács János rendezésében. Nem tudom, miért alakult így, talán az égiek velem voltak, de egyszerűen kiderült a próbák során, hogy ez nekem megy.

Hogyan készülsz a munkára?
- Nem nagyon kell készülni. A próbafolyamat általában két hónap, bár most a vidéki kollégák biztos felszisszennek, mert náluk sokkal több a bemutató, és így rövidebbek a próbaidőszakok. Én viszont olyan színházakban dolgoztam, ahol volt ennyi idő, és akkor napi négy-nyolc órában csak az adott darabbal foglalkoztunk. Nekem meg elég jó a memóriám ahhoz, hogy ez elég legyen annak a száz-százötven oldalnak a megtanulásához. Ennyi idő alatt egy idegen nyelvet is el lehet sajátítani, nem olyan nagy dolog ez. Csak nekem magyarból van felsőfokúm.



Ezek szerint az előadások időszaka már sétagalopp?
- Nem, szívinfarktus. (nevet) Beülök hétkor, és azon izgulok este tízig, hogy mikor fog valaki elfelejteni valamit. A másodperc törtrésze alatt kell dönteni, gondolatolvasónak kell lenni. A Lulunál történt, hogy Udvaros Dorottya háttal állt nekem, egy monológot mondott és mégis  tökéletesen biztos voltam benne, hogy a következő mondatot fogja elfelejteni. Besúgtam neki. Sose tudtam volna meg, hogy jól tettem-e, ha nem jön oda hozzám szünetben a művésznő, hogy honnan tudtam?! Húsz év alatt ott, akkor először és eleddig utoljára történt meg velem ez a megismételhetetlen pillanat. A színészek csodálatosak. Azt kívánom, hogy egy feltörekvő generáció se felejtse ezt el soha! Feltétlen tisztelet jár nekik, és igenis ki kell fogni a lovat a hintójuk elől, mert ők valami olyasmit tudnak, amit mi - földi halandók  -  sose fogunk tudni.

Akkor tehát ennek a munkának egy jó része pszichológia?
- Azt szoktam mondani, hogy az óvónői múltamból itt a gyógypedagógiát kell a leginkább használni. (nevet) Szóval igen, van benne az is.

Van jól súgható darab, vagy olyan színész, akinek könnyebb súgni?
- Van. Aki nagybetűtől pontig tanul, annak könnyű súgni. (És azt gondolom, ez az igazi színészi bravúr: az író által leírt szöveggel bűvészkedni.) Vannak olyanok, akik variálnak, mást mondanak. Nekik akkor is nehéz súgni, ha ezek a változtatások valamennyire állandósulnak, mert fogalmam sincs, mi jár a fejükben. Előadások szempontjából pedig verses darabot nehéz súgni, mert ha nem jön ki a rímpár, csak úgy tudok segíteni, hogy hagyd, amibe belegatyáztál, menjünk tovább. Minden csodálatom és elismerésem egyébként a zenés színházakban dolgozó kollégáké. Zenés darabot én is súgtam, de musicalt, operettet nem, és el sem tudom képzelni, hogy csinálják. Beénekelnek? Mert hát egy dalnál a szöveg nem elég.

Na most akkor mégis mitől lesz valaki jó súgó?
- A lényeg az - és ez egyébként minden színházi háttéremberre igaz kell, hogy legyen: ő a színészek segítésére van ott. Rám leginkább a próbákon van szükség, előadáson már csak biztonságérzetet nyújtok azzal, hogy ismerem a darabot, ismerem a színészt, tudom, ki-miben-mikor bizonytalan, és figyelek. Mire kitanulja az ember a szakmát egy-két, nyolc bemutatót végig kell csinálni rosszul, hogy a kilencedik jól sikerüljön. Sok múlik azon is, hogy a kollégák meg tudják-e tanítani az embert arra, amire kell, és ő befogadó-e erre. És a ritmusérzék! Én zenei általánosba jártam, próbálkoztam zongorázással is, de hála istennek eltanácsoltak. Egy alapot viszont kaptam, amit ma is tudok használni. A fülnek meg kell szoknia, hogy milyen dinamikát használ a színész, mert ha eltér attól, az jelzi, hogy baj van, vagy lesz, hogy valamin gondolkodik, keresgél valamit, ergo el fogja felejteni a következő szöveget. Ehhez fül kell. És a tiszta beszéd is végtelenül fontos, meg hogy kellően bátor legyen az ember. Képzeld el: ott áll a színész mondjuk tíz méterre tőled, és a hangodnak el kell érnie hozzá, a néző viszont marha közel van. Nincs kegyelem, dönteni kell: ha hangos vagy, ugyan a színészhez megérkezik a súgás, de az első öt sor is hallja, ha viszont halkabb vagy, kérdésessé válik, hogy az előadás valaha is tovább megy-e. Hozzáteszem, a pályám elején azért bátrabb voltam, a Lulu idejében még mondtam azonnal, ma viszont már kivárom azt a szakszervezeti tíz másodpercet, hátha magától megy tovább a művész.

Lehet feltűnés nélkül súgni?
- Lehet, de nem könnyű. Tízből nyolcszor minden szöveget el lehet mutogatni, vannak egyezményes jelek is, a színészek pedig csodálatosan át tudják játszani magukat egyik bakiból a másikba. Egy művészi csellel még a koreográfia ellenében mozogva is meg tudnak úgy fordulni, hogy a látóterükbe én is bekerüljek. Ehhez viszont az is kell, hogy látható legyek. Állandó közelharcot vívtam a díszlettervezőkkel, hogy ne falazzanak be teljesen, legyek megvilágítva, rám tudjon nézni a színész, ha szüksége van rám.

Ezek szerint igazi súgólyukban nem is nagyon ülsz?
- Túl modernek lettünk, a súgólyuknak már nem maradt hely a színházban. Egyetlenegyszer próbáltam ki. Nagyon kényelmetlen, úgy ül benne a súgó, mint egy űrhajó pilótája, viszont látja az egész színpadot, meg van világítva, a hangja a színészek felé megy, a nézőtér irányába pedig felfogja a kagyló. Isteni hely. Irigylem a hajdan volt kollégáimat.



Ha nem lyukból, akkor honnan súgsz?
- Ó, súgtam én már mindenhonnan. Voltam galérián a színészek feje fölött, ültem oldalt egy villanyórában, jelmezben a színpadon, súgópéldány nélkül… Csináltunk egy darabot a Katonában, és már a próbaidőszak elején megkértem a díszlettervezőt, hogy gondoljon rám, csak egy résre lenne szükségem két fal között. Aztán beérkezett másfél héttel a bemutató előtt a díszlet, rés persze nem volt... mint minden nagy történet, ez is Zsámbéki Gáborhoz kötődik: hatalmas patáliát csaptam, ő meg rám nézett: "Ágnes, valami baj van?" Igen, ezt így nem lehet csinálni! Nem lehet rádiójáték-szerűen súgni! "Tudja a szöveget?" Persze. "Jó, akkor hozzanak neki jelmezt, üljön be a színpadra, példányt nem hozhat." Én még úgy életemben nem voltam betojva. Majdnem tudtam a darabot, de a maradékot be kellett magolnom otthon.

Amikor előadások vannak, este dolgozol, és mint mondtad, készülni nem kell. Mit csinálsz nappal?
- Valami mindig történik. Nem csak a színházban vagyok, filmet, tévéjátékokat is súgok például. Isteni játék volt legutóbb Kern Andrásnak és Hernádi Juditnak súgni. Amúgy meg remekül elvagyok otthon, ügyes kezű lány vagyok, szeretek babrálni, kreatívkodni. És járok más színházakba is, darabokat nézni. Mit csináljak, ez a hobbim.

És amit súgsz, arra mennyire tudsz nézőként tekinteni?
- Amikor súgom, egyáltalán nem. Próbaidőszakban viszont igen, főleg ha egy jó színészgárda jön össze, értő rendezővel, minőségi darabbal. Ha kíváncsiak a véleményemre, felrepülök a boldogságtól, és megindul a fantáziám.

Feltűnt, hogy korábban kolléganőkről beszéltél. Ez egy női szakma?
- Igen. Nem is tudok férfi súgóról, úgyhogy szóljatok, ha van. Szerintem a csajoknak van ehhez türelmük. A segíteni akarás is inkább női tulajdonság.

Mikor vagy elégedett: ha jól sikerült súgni, vagy ha egyáltalán nem kellett?
- Akkor vagyok elégedett, ha az előadáson nincsen semmi dolgom, mert ez azt jelenti, hogy abban a kéthónapos próbaidőszakban jól végeztem a munkámat, és a színész is megtett mindent annak érdekében, hogy ne kerülhessen bajba. Így a közönség is mindig a legjobbat kapja.